OKT 116 Pusztamarót - Péliföldszentkereszt és OKT 117 Péliföldszentkereszt - Mogyorósbánya

2016. július 26-án kedden reggel megkezdtem az Országos Kéktúrát. Teljesen logikus módon az első kirándulásom a 11. számú túra közepével indult – belecsaptam a Kéktúra abszolút közepébe. Logika természetesen van benne, hisz Feri barátom éppen itt tart a Gerecse meghódításával, ő folytatja saját útját, én pedig egyszerűen becsatlakoztam, hisz még kezdő túrázó vagyok, kell mellém egy vérprofi, különben félő, hogy eltévedek... Említettem is Ferinek, elképzelhető, hogy dupla energiát kaptam az élettől, mint egy normál ember, viszont szerintem feleannyi tájékozódó képességet - képes vagyok bárhol, bármikor eltévedni, szuper érzékem van arra, hogy nyílegyenesen a másik irányba induljak el, mint amerre kellene - nem ám csak harminc fokos tévedés, neeem, száznyolcvan fokos. Ha lúd, legyen kövér. Ugye... Így megbeszéltük, amikor csak lehetőségünk adódik, együtt teljesítjük a tervezett kilométereket, hisz neki van már némi tapasztalata, rutinja a természet erőivel szemben, én pedig remek szórakoztató társaság vagyok és leszek. :) …s ráadásul mint tegnap megtudtam, eredeti szakmája térképész, így jobb társat keresve sem találhattam volna túrázáshoz, kiránduláshoz – állapítottam meg tegnap hazafelé a piros úton egy mosoly kíséretében.:) De ne szaladjunk ennyire előre, nézzük a részleteket, az élményeket.

Alábbi útvonalat teljesítettük, s hogy ne legyen oly egyszerű az élet, természetesen fordított sorrendben: 

OKT-116 

Pusztamarót - Maróti-hegy - Vaskapu - Bajóti-patak-völgye - Kökényes-hegy – Péliföldszentkereszt

OKT-117 

Péliföldszentkereszt - Szent Kút - Bajóti Öreg-kő, pihenő - Gyertyános – Mogyorósbánya

Ferivel reggel fél 9-kor találkoztunk az Árpád hídnál, és pontban 9 órakor elindultunk utunkra, Dorog irányába. Dorogról valamivel tíz óra után indult buszunk, ami közel fél óra alatt érte el útvonalunk első pontját, Mogyorósbányát. Már a Dorogi megállóban (Városháza) megállapítottuk, olyan buszforgalom van a városban, amit Budapest is simán megirigyelhetne. Délelőtt 11 óra magasságában érkeztünk Mogyorósbányára, egy édes kis városkába (útközben megcsodáltuk Tát városkát is), ahol bekaptunk egy szendvicset, és egy gyors fotószünet után elindultunk megkeresni a híres Kakukk sörözőt, mely egy halványzöld épület, hatalmas, zöldben pompázó Borsodi feliratú napernyővel. A városka egy szerintem híres és fontos pontja, eltéveszteni aligha lehet. A házikó ajtófélfájába rejtve bukkantunk rá arra a Kéktúrás pecsétre, amely a tegnapi naptól fogva életem első kéktúrás pecsétje címmel büszkélkedhet. Mosolyogva, boldogan és büszkén pecsételtem az akkor még szűz füzetembe; igen, megérkeztem, ezennel hivatalosan is kéktúrázó lettem... :)   

A buszról leszállva előre vezet a kéktúra útvonalának egyik része (Péliföldszentkereszt irányába), és bal oldalon folytatódik a Kőszikla (Kő-hegy) felé a következő szakasz (ez már egy másik túra része lesz). A pecsételő helyre, a Kakukk sörözőig pedig jobb oldalon vezet az út. A söröző mögött nagyon helyes hidacskát, pihenőhelyet találtunk, ahol érdekes, de nagyon szomorú szoborra bukkantam – kapaszkodó kezek másznának felfelé a sziklafalon… Ferivel beszéltük, szerintünk számos embert elhurcolhattak innen a háborúk alatt, mert a kis község több első- és második világháborús emlékekkel van tele.

Kakukk söröző mögötti terület a hidacskával

Kakukk söröző ajtófélfájába rejtett kéktúrás pecsét   

Mogyorósbánya  

"Mogyorósbánya község Komárom-Esztergom megye egyik legkisebb, de természeti értékekben az egyik legszebb települése... ...50 km-re Budapesttől és 15 km-re Esztergomtól a Gerecse északkeleti részén a Dunától mindössze 4 km-re Tát községtől délnyugati irányban helyezkedik el egy nyugalmas, csendes szép házakkal és kertekkel övezett környezetben. Mogyorósbánya (régi nevén Mogyorós) és környéke ősidők óta lakott hely, ahol kő- és római kori leletek kerültek elő a földből, de földvár maradványaira is bukkantak itt. Első írásos említése 1269-ből való, ekkor Munorod, Munoros, 1277-ben Moniorous alakokban jelenik meg neve az oklevelekben. 1570-től egységesen Mogyoros vagy Mogyorós. 1269-ben Mária királyné Pál veszprémi püspök öccsének, Hont-Pázmány nemzetségbeli Ármai Benedek ispánnak adta, s határát leíratta, mely elég pontosan követi a mai Mogyorósbánya határát. A település neve a török időkben nem szerepel az írásos adatok között – valószínűleg elpusztult –, később azonban lassan újranépesedett. A középkorban királynéi birtok, majd a Zovárdok és átmenetileg a Csákok birtokolják. 1437-ben az óbudai apácák, (klarisszák) szereznek birtokjogot, amit a rend feloszlatásáig /1782/ megtartottak. Attól kezdődően egészen 1945-ig a földesúri jogokat a Vallásalap gyakorolta. A török uralom után, a 18. Század elején az apácák,,tótokat” és németeket telepítettek ide. 1825-ben kőszenet fedeztek fel a település határában, így a lakosság ez idő tájt a "kőszén ásásával" foglalkozott. A történelem viharai az ország más településeihez hasonló nyomokat hagytak a község életében. A bányászkodásnak köszönhetően aktív társadalmi élet bontakozott ki, melyet a különböző egyletek, egyesületek működése igazol. 1971-ben közigazgatási önállóságát elvesztette, 1990-ben visszaállt önkormányzata. A lakosság száma 900 körül mozog. A községben teljes az infrastruktúra kiépítettsége /gáz, csatorna, telefon/." 

(Forrás: mogyorosbanya.hu)

Pecsételés után beizzítottam sportórámat, mely a megtett kilométereinket mérte az út során, és mosolyogva, izgatottan indultunk el a buszmegállótól számítva előre, fel az erdőhöz vezető kis úton. Nagyon szép kis házikókat láttunk, én egyet azonnal le is stoppoltam magamnak, amibe első látásra beleszerettem, és egy fotó kedvéért még árkot is hajlandó voltam ugrani. Az erdőbe beérve fellélegeztünk – mintha egy klimatizált helyiségbe értünk volna, hirtelen lecsökkent a hőmérséklet, kiránduláshoz abszolút ideálisra. Tettünk az erdőben egy nagy sétát, Feri háromszor is segített egy világában elveszett bogárnak, megcsodáltuk az eredeti járólapot (eredeti köveket), magunkba szívtuk a természet adta energiát, békét és nyugalmat.  Jó dolog túrázni, az erdőt járni, szemlélni a természetet, a fákat, a madarakat, a bogarakat, fantasztikus élmény kitűzni egy célt magunk elé, és teljesíteni. Teljesíteni egy olyan feladatot, amiben még kezdő vagy, ami még idegen számodra. Fantasztikus dolog, mikor megismered a határaidat, mikor jobban megismered önmagad, egy adott szituációban meddig bírod, hogyan reagálsz, mi az, amit vállalsz. Fantasztikus, hogy elindulsz egy túratársaddal, akit tulajdonképpen alig ismersz, alig találkoztatok - remek lehetőség arra, hogy jobban megismerjétek egymást, az emberi oldalt, hogy jókat beszélgessetek, nevessetek, hogy előkerüljenek olyan izgalmas témák, amelyet egy nagyobb közösségben nem feltétlen oszt meg az ember... ...és csak mentek tovább vidáman, derűsen a klimatizált erdőben... :) 

Az erdőből kiérve gyönyörű kilátás nyílik a Gerecsére, itt meg is álltunk egy fotószünetre. 

...mindig a kék úton... 

Töltődés az erdő mélyén.. 

Gerecse

Utunkat nyílt sík terepen folytattuk tovább - felkapcsolták a központi fűtést jeligével; olykor-olykor igencsak megviselt bennünket a nyári hőség, a harapni lehet a levegőt feeling és a 32 fok. Bár én köztudottan imádom a meleget, de azt azért én sem szeretem, mikor a nadrág és a póló is teljesen rám tapad, patakokban folyik rólam a víz, ragad a kezem, mikor minden vágyam egy jéghideg zuhany. Feri ráadásul téli gyerek, neki a tél, a hideg a mindene. Ennek ellenére remek teljesítményt nyújtottunk a tűző Nap alatt, végigsétáltunk az elkerített mezőn, míg egy újabb erdőrészhez értünk. Az erdőben megkezdődött az első fel a hegyre túra, megkaptuk az első durva emelkedőt, de mivel a nap első felében még jó kondiban voltunk, így gond nélkül feljutottunk kitűzött célunkhoz. A hegy tetején egy rövid szünetre, egy kis beszélgetés erejéig leültünk, megpihentünk. Ezen a részen halad egyébként a Mária út is, mely Közép-Európa zarándokútja, úgyhogy megbeszéltük, ha nyugdíjasok leszünk, kérünk otthonról kimenőt és teljesítjük ezt az utat is. Ehhez ugye idő kell, hisz innen nem megyünk csak úgy haza éjszakára - az a túra nem arról szól... No, de kanyarodjunk vissza még egyelőre a mi kis fiatalos Kéktúránkhoz és a Gerecséhez; erre található Gyertyános, a Jankovich-barlang és a Bajóti Öreg-kő. Azt olvastuk az előzetes leírásban, hogy a barlangot kizárólag megfelelő felszerelés birtokában célszerű látogatni, így mi nem merészkedtünk be - sem felszerelésünk, sem túl sok időnk nem volt most barlangászni. 

Csak stílusosan - kék túrán kékben :) 

 

 Felfelé az erdőben

  

 ...nekünk a magasság meg sem kottyan.. :)

  

Továbbhaladva utunkon gyönyörű mező, majd újabb erdőszakasz következett, míg egyszer csak egy nagyon szép tisztásra értünk, megpillantottunk valami csodálatos alkotást: itt található a péliföldszentkereszti Szent-kút forrás és a Lourdesi barlang. Itt elidőztünk egy picit, mert csodás látványban volt részünk. Készítettünk néhány fotót, megtöltöttük kulacsunkat a forrás hideg vízével és megállapítottuk, már ezért megérte elindulni otthonról és már ezért megérte az eddig megtett néhány kilométer. 

 Csodás panoráma

 

Szent-kút forrás

 

Lourdesi barlang

Innen továbbhaladva néhány lépés és lakott településre értünk, Péliföldszentkereszt városkába vagy községbe, ahol megláttam egy kávézót és azonnal felcsillant a szemem. Mondtam Ferinek, beugranék egy gyors kávéra és elmegyek mosdóba is. Mivel a kávézóban megtaláltuk a Kéktúrás pecsétet (az egyik asztal felett volt látható), Ferit megkértem, pecsételjen nekem is, míg én elintézem a dolgaimat. Beszaladtam a kávézóba, kértem egy eszpresszót kis tejjel, gyorsan lehúztam (mint egy felest, én így szoktam...), majd elszaladtam a mosdóba. Isteni érzés volt végre szappannal kezet mosni :) Mire visszaértem, Feri már az egyik asztalnál ült (gondoltam lepihent), leültem vele szemben és pihentünk egyet, beszélgettünk, mintha várnánk valamire. Egy idő után megkérdezte, mi van a kávémmal, a hölgy kihozza? Kávééé? - kérdeztem tágra nyílt szemekkel - a kávémat én már rég megittam, lassan már el is felejtettem - mondtam teljes természetességgel. Oh, igen, most esett le, Feri engem erről az oldalamról még nem ismer - én úgy iszom a kávét, mint más a felest. :) Miután leesett, hogy jelenleg a nagy semmire várunk - de legalább kifújtuk magunkat, pihentünk egyet - továbbindultunk utunkon immáron két csodálatos kéktúrás pecséttel füzetemben - boldogság, büszkeség töltött el ezekben a percekben. 

"Péliföldszentkereszt országosan ismert búcsújáróhely. Bár története csak mintegy három évszázadra tehető vissza, mégis Komárom-Esztergom megye egyik leglátogatottabb kegyhelye, ősi zarándokhely, mely a 633 méter magas Gerecse nyúlványa és a 374 m magas Öregkő hegy lábánál fekszik. Zarándokhelyi jellegéről a Visitatio Canonica azt írja, hogy 1730. május 30-án egy sántán született gyermek itt csodálatosan meggyógyult. Péliföldszentkereszt Bajót községtől 4 km-re fekszik. Megközelítése: a 10-es úton haladva Dorog-Tokod-Péliföldszentkereszt, vagy Nyergesújfalu-Bajót-Péliföldszentkereszt. Először Pél - Pély néven 1265-ben és 1291-ben említik az okiratok. 1338 óta a terület az esztergomi érsekség pusztája. Középkori templomának romjai 1700 elején még álltak a mai templom helyén. Barkóczy Ferenc hercegprímás kolostort építtet a nazarénusoknak, akik 1763 - 70 között működnek itt. Utánuk a pálos rend letelepedését kísérelték meg a prímások először 1866-67, majd 1903-1906 között. 1913 novemberétől a kegyhelyet Don Bosco Szalézi Társasága veszi át. Az Olaszországban 1901-1913 között működő a Szt. Istvánról nevezett Magyar Szalézi Intézet mintegy 40 alsógimnazista növendéke szalézi tanáraikkal, nevelőikkel együtt a felső-olaszor­szági Cavaglia városából 1913 novemberében átköltözött Szentkereszt földszintes kolostorépületébe. 1925-ben a kolostor nyugati frontján emeletet húztak. A belső udvar (quadrum) egy részéből étkező és színjátszó termet alakítottak ki. 1925-től a szalézi rend körülbelül 40 teológusának anyaháza lesz. Akolostortól északra 1932 körül manzárdos főiskolát építettek (Don Bosco Ház). 1943-ban elkészült az egyemeletes, tágas zarándokház is a kolostortól nyugatra (Ifjúsági Ház). 1950-ben a szalézi rendet is feloszlatták, az épületeket államosították. Vájárképző iskola és internátus működött itt 1950-1981 között, majd az emeletes zarándokház fogház lett, gondozottjai a szénbányában dolgoztak. A manzárdos teológiaépület a helyi TSZ vadászháza lett. 1992-ben a szalézi rend visszakapta az elkobzott rendházat és a hozzá tartozó létesítményeket." 

(Forrás: http://www.bucsujaras.hu/pelifoldszentkereszt/index.html)

Belső udvar és a templom

A kéktúra pecsétje

 Péliföldszentkereszt

Miután elhagytuk Péliföldszentkereszt települést (láttunk gyönyörű házakat, templomokat, zarándok emlékműveket, iskolát), pont a várostábla sarkánál (ami a fotón természetesen nem látszik, mert nem tudtuk úgy beállítani a kis gépemet, hogy az stabil is legyen, időzítő is működjön, le se essen és még fotózzon is le bennünket...), bizony ünneplésre volt okunk, így ünnepeltünk; koccintottunk a kulaccsal (benne egy kis a Szent-kútból nyert szenteltvízzel, akarom mondani forrásvízzel...), ugyanis Feri éppen azon a ponton ünnepelte 200. kilométerét... ...én pedig a hatodikat... ;) 

Koccintás a 200. illetve a 6. megtett kilométerre :) 

 Selfie egy arra alkalmatlan fényképezőgéppel :)

Miután jól leittuk magunkat, továbbhaladtunk a kék úton, pár száz métert közúton tettünk meg, autóforgalomban. Jó, nem volt nagy forgalom, de az a három darab autó, ami elzúgott mellettünk vagy jött velünk szemben, azok olyan sebességgel vették be a kanyart, hogy én szédültem bele az út szélén... ..még egy eltévelyedett kamiont is láttunk ott, ahol a madár sem jár. 
Az útról letérve, bal oldalon még egy pillantást vetettünk a tájra, csodálatos volt - elénk tárult a Bajóti Öreg-kő fenséges bájaival. Félreálltunk egy fotó erejéig, majd jobb oldalon vezetett tovább utunk, újra az erdőben. Bal oldalon a Bajóti-patak csobogó hangja feledteti a túrázókkal a szürke hétköznapokat, mindeközben madarak dalolnak; s mivel csak mi ketten voltunk az erdőben, a madarak ma nekünk daloltak. Az erdő sűrűjében újabb durva emelkedő következett, amit már picit fáradtabban, de nagyon ügyesen és kitartóan abszolváltunk túratársammal. Majd mező, a mező szélén még egy csodás pillantás a Kőszikla, a Hegyes-kő és a Nagy-Gete csodálatos látképe felé, majd újabb, ezúttal már rövidebb erdőrész következett. 

Miután elhagytuk az utolsó erdőrészt a maga szimpatikusan klimatizált hőmérsékletével, leheveredtünk egy tisztáson, árnyékba húzódtunk, lefeküdtünk egy plédre (egy kirándulás alkalmával láttam, hogy Evelin plédet hozott magával, gondoltam, milyen jó ötlet, hisz könnyű, a hátizsákomban könnyen elfér és még jól is jöhet... ...hát most jól jött...) és relaxáltunk, meditáltunk, erőt gyűjtöttünk a még előttünk tornyosuló kilométerekhez... 

 Elvirágzott napraforgó árválkodik az út szélén...

Az erdő közepén szabadon, kihívásra várva...

Ő is biztos valami kihívásra várakozott... ;)

Az erdő meghódítása és a jól megérdemelt kis pihenőnk után egy rövid időre újra a közúton találtuk magunkat, majd megérkezett a nap meglepetése - benőtte a szúrós szederfa a kék utat, benőtt, full dzsindzsás rész következett. Alig lehetett észrevenni a kék jelzést... Én a túrázásban egyelőre zöldfülű vagyok, úgyhogy velem mindent meg lehet még etetni, pld. hogy vannak ilyen szakaszok, ez a vagy-vagy része a túrának (vagy kikerülünk élve, vagy nem...), hogy ez normális...etc. De Feri már gyakorlott túrázó, már több, mint 200 kék kilométerrel a lábaiban, ő már egyre idegesebb lett - ő még ilyet nem látott, ez teljesen abnormális, hogy egy elsőrangú turistautat ennyire benőjön a gaz, ezt meg fogjuk írni reklamációban, hogy ezt ennyire nem gondozzák, ennyire nem figyelnek rá... Feri próbált valami alternatív megoldást találni, nyomkodta vadul a telefonját, lázasan forgott az agya, de nem volt mit tenni - megpróbáltunk túljutni az őserdőn. Szúrt, csípett, vágott, fájt, de haladtunk. Mikor már kellőképpen fájt mindenünk, kezünk-lábunk, akkor már elértük azt a pontot, hogy nem érte volna meg visszafordulni - kb ugyanannyi lett volna hátra, mint előre, így tovább folytattuk utunkat. Félúton kivettem a plédet a táskámból, magamra kellett terítenem, hogy legalább a kezeimet, a karomat védjem, ha már a lábam véresre mardosta a szederfa ága. ...és még a szeder is savanyú volt... (Ferinek ízlett). Ott akkor megfogadtam, lehet bármilyen meleg, bármilyen 32 fok és szauna, ha túrázni megyek, mindig viszek magammal a hátizsákomban egy hosszú nadrágot hasonló esetekre... 
..amúgy Feri már rutinos, ő eleve hosszúnadrágban indul útnak, időjárástól független... 
 

 A túra túlélő szakasza (...itt a kék, hol a kék...)

 

Welcome to the jungle... :) 

A dzsungeltúra eredménye

Miután túléltük a dzsungeltúrát, egy tisztásra érkeztünk, ahol simán folytattuk utunkat egy már jól kitaposott úton az erdő mellett. Itt már fáradtak és nyűgösek voltunk, mikor is meghallott bennünket egy kiscica, aki rögtön kiszaladt az erdőből és úgy döntött, velünk tart. Aranyos volt, bájos, de enyhén idegesítő hangon nyávogott szüntelen; időnként már-már az idegeinken táncolt. Beértünk egy újabb erdőbe (Maróti-hegy, Vaskapu völgy), találtunk egy létrás kaput, de szerencsére nyitva volt, nem kellett másznunk. A cica pedig jött utánunk. Ki az erdőből, újabb nyílt terep (ha jól emlékszem, szakmai nyelven irtásnak nevezik ezeket a sík terepeket), újabb erdős rész, dagonya, eső áztatta földes út, bokáig érő sár - csúsztunk, másztunk, mentünk előre, mert már idő volt, sietnünk kellett. Fél 9-kor indult az utolsó busz Héregről, nekünk pedig Pusztamarótról volt még egy 7 kilométeres szakaszunk a piros úton. A macska pedig rendületlenül követett bennünket és nyávogott olyan frekvencián, amit mi ott, abban a pillanatban nagyon nem szerettünk... Fáradtak, kimerültek voltunk már, egész nap talpon, tűző Napon, kivette erőnket ez a nap. Volt néhány perc, mikor már egymáshoz sem szóltunk, csak mentünk előre lehajtott fejjel, s némán számoltuk a megtett métereket... 

Végre felcsillant a szemünk, mikor megláttuk, hogy becsatlakozott a piros út; még pár lépés, még pár száz méter, még pár kilométer a kerítés mellett. A távolban már feltűnt a Nagy-Gerecse a tévétoronnyal, majd időközben kaptuk a telefont, hogy Budapesten nagy vihar közeleg - de mi csak a dörgéseket hallottuk, egyelőre nyoma sem volt az esőnek, de titkon azon imádkoztunk, nehogy még az ég is a nyakunkba szakadjon... Már fáradtak voltunk, nyűgösek, éhesek, és ki volt számolva az időnk... 

Útjelzőtáblák Pusztamarót közelében

A zöld rengetegben

          Nagy-Gerecse a tévétoronnyal

Pár száz méter, és elérkeztünk a mai nap utolsó pecsételőhelyére, Pusztamarótra. Itt a vége, megcsináltuk, királyság van - gondoltam magamban, és leállítottam a sportórámat. Mogyorósbánya erdőrésztől Pusztamarót temetőig egészen pontosan 13,66 kilométert tettünk meg ezen a csodálatos keddi napon, mindezt összesen 6 óra 55 perc leforgása alatt. Ebben a mért időben természetesen benne voltak a pihenők, a bokorszünetek, több hegymenet, a kávém, a félreértett várakozás a semmire, a fotómegállások, az egyetlen árva szendvicsünk elfogyasztása, a hőháztartásunk helyreállítása, a dzsungeltúra előtti tanácstalan várakozás, a cicussal való küzdelem, tehát minden. Nem volt benne viszont az a két órás utazás, míg Budapestről eljutottunk Mogyorósbányáig, a kiindulási pontra (néhány ember már ettől a két órás utazástól is elfáradna...). Megcsináltuk, rendben, közel 14 km túraszakasz letudva, igenám, de Pusztamarót egy, a világtól totálisan elzárt nagy pusztaság, ahol sem busz, sem vonat, de még egy eltévedt sportrepülő sem jár, tehát nekünk még hátravan közel hét kilométer, míg beérünk Héregre, a még azelőtt soha nem hallott, még a mesékből sem ismert településre, ahonnan egyetlen árvácska buszocskában van minden reményünk, tehát gyorsan pecsételjünk! A pecsét a temető mellett található, egy hatalmas fa törzsére kötve. Igazából ez se nem falu, se nem város, ez maga a puszta egy régi temetővel és egy emlékművel. Láttunk egy kis házikó formájú épületet, nekem olyan buszmegálló feeling-em volt, de itt a madár sem jár, nemhogy busz - viszont a nagy pusztaságban megpillantottunk embereket - játszó gyermekeket, akik szülői felügyelet mellett vidáman hívogatták macskánkat, akit jelentem, ezúttal sikeresen leráztuk... :)
 

Pusztamaróti pecsét

Pusztamarót

A pusztamaróti emlékmű rövid története: 

"A mohácsi csatavesztés (1526. augusztus 29.) után az országot dúló török seregek a Gerecse erdei között található Marót település térségében ütköztek a legnagyobb ellenállásba. Az esztergomi érsek birtokánál összegyűlt menekülő tömeg szekértáborát végül a fővárosból hozott ágyúkkal sikerült megtörni, s mintegy 20-25000 áldozatot követelő vérengzést hajtottak végre a török hadak a területen. Ennek a szörnyű pusztításnak állít emléket a fertőhomoki Kovács György szobrászművész által készített emlékmű." 

(Forrás: http://www.parkerdo.hu/index.php?pg=menu_150)

Pecsételés után maradt még kereken két óránk és hét kilométerünk a piros úton, Héreg felé. Fél 9-kor indult a buszunk, az online menetrend szerint. Aznap az utolsó. Muszáj elérnünk, mert nekem szerdán meló... Egy rövid pihenőt még beiktattunk egy kereszteződésben, hogy némi energiát nyerhessünk, aztán elkezdtünk menetelni a piros jelzésű úton, Héreg irányába. Útközben érintettük Királykutat, mely egy pihenő a megfáradt vándornak, két létrás kaput (szerencsére mindkét kaput ki tudtuk nyitni, nem kellett létrát mászni... ...ezt jól bewoodooztuk, mert Feri nagyon nem akart mászni, úgyhogy reggel óta azt mantráztuk, hogy nem lesz létra, nyitott kapuk várnak majd bennünket... ...és láss csodát, ez is bejött...:)). Nyolc óra magasságában érkeztünk meg Héregre, besétáltunk a faluba, dörgött kettőt az ég, esni hál Istennek nem esett, de szép szivárványt láttunk messzi az egyik házikó felett... Pusztamarót és Héreg között összesen 6,61 km távolságot tettünk meg a piros jelzésű úton, mindezt 1 óra 47 perc alatt - beleértve egy kis pihenőt, mikor összeszedtük magunkat.

Megtaláltuk a buszmegállót, leültünk, megettük a maradék szendvicseket (mert már nagyon éhesek voltunk) és abszolút pontossággal, menetrend szerint 20 óra 19 perckor bekanyarodott elénk a várva várt busz. Megvettük jegyünket Tatabányáig és élveztük az immár mesterségesen kreált klímát...

Este 23:00h után érkeztem haza, mindennél jobb érzés volt egy forró zuhany, majd csodás élményekkel hajtottam álomra fejem...        

Gyűlnek a felhők...

Héregen házikó szivárvánnyal