OKT-141 Budai-hegység, Hűvösvölgy-Hármashatár-hegy, OKT-142 Hármashatárhegy-Virágos-nyereg és OKT-143 Virágos-nyereg, Csúcs-hegy - Rozália téglagyár

2016. július 30-án teljesítettem első önálló kéktúrámat; egyedül vágtam neki a Budai-hegyeknek. Túratársamnak más programja akadt hétvégére, nekem pedig benne volt a túra a lábamban (és természetesen az agyamban is), ezért úgy döntöttem, egyedül teljesítek egy kihívást. Nem mertem túl messzire menni, mert még egyelőre nem vagyok gyakorlott túrázó, ezért azt gondoltam, maradok Budapesten, ha már a kéktúrának amúgy is van budapesti szakasza. Itt ha eltévedek, nem olyan vészes, mintha pld a Börzsönyben vagy a Gerecse hegységben tévednék el... Itt azért legalább úgy nagyjából van fogalmam, mi merre található. ...és végülis mi történhet legrosszabb esetben... ...hmm.. ..legrosszabb esetben majd "benne leszek a hírekben, velem lesz tele a sajtó..." Nah, de morbid vicceimet félretéve, kíváncsi voltam, képes vagyok-e önállóan, teljesen egyedül teljesíteni egy útvonalat (persze azért Feri telefonszámát jól elraktároztam a telefonomban, s mondtam neki, vész esetén hívom, legyen készenlétben... ...de szerencsére nem volt rá szükség...). Végeredményként pedig végigjártam az OKT 14 számú túrájának mindhárom szakaszát, alig több, mint négy óra leforgása alatt.  Mivel voltak nagyon jól járható szakaszok, összekötöttem a kellemest a hasznossal - a túra egy részét futva tettem meg. Imádtam! Életem eddigi egyik legkellemesebb futása volt most a mai, az erdőben, jó levegőben, fák között, zöldben, teljes mértékben a csodálatos természetben... :) 

 Hármashatár-hegy

Mai útvonalam: 

14. sz.túra: Budai-hegység: Hűvösvölgy - Rozália téglagyár 

OKT-141 Hűvösvölgy, Gyermekvasút vá. - Glück Frigyes út - Hármashatár-hegyi repülőtér - Vadaskerti emlékmű - katonasír - Határnyereg - Oroszlán-szikla - Kecske-hegy - Látó-hegy - Árpád-kilátó - Fenyőgyöngye - Hármashatár-hegy  

OKT-142 Hármashatár-hegy - Vihar-hegy - Virágos-nyereg

OKT-143 Virágos-nyereg, Csúcs-hegy - Rozália téglagyár 

 Az erdőben...

 Kezdődjön a móka... :)

 Az erdő meghódítása :)

Utam Hűvösvölgyben kezdődött, a gyermekvasút végállomásán, ahol büszkén pecsételtem füzetembe, beizzítottam sportórámat, majd bal oldalon vette kezdetét az izgalmas túra. Egy keskeny úton mentem lefelé a villamosvágány melletti gyalogos aluljáróba, amin áthaladva megérkeztem a Hűvösvölgyi útra. A zebrán átmentem, ott egyből megláttam az Ördögárok felett vezető gyalogoshidat. Egy éles balkanyar és már bent is voltam az erdőben, s hivatalosan is megkezdtem a mai kéktúrát. Az erdőben kb két kilométert sétáltam, de már az elején átfutott a gondolat - jó idő van, délelőtt van, jó kondiban vagyok, imádok futni - így egy kis szakaszt már itt a legelején futva tettem meg. Mikor kedden a Gerecsét hódítottuk meg, szinte senkivel nem találkoztunk az erdőben, ahhoz képest itt a Budai hegyekben tömeg volt - számos túrázó, akár egyedül, akár párban, bringások, akik félelmetes sebességgel suhantak el mellettem, s láttam természetesen futókat is, akik bár mosolyogva, de igencsak küzdöttek a meleggel. A Budai-hegységben nem működik annyira jól a légkondi, mint a Gerecsei-hegységben, ezt én is éreztem. A sík erdős területen és az enyhe emelkedőkön futottam én is, a meleg hatására néhány kilométer után patakokban folyt rólam a víz. Úgy olvastam a leírásban, a Nyéki-hegy kaptatóján suhantam fel. Az út teljesen jól járható/futható volt, akadályba sehol nem ütköztem. Nagyjából két kilométer megtétele után bal oldalon egy tisztás következett, ahová kitértem. Minden kiesett a kezemből, mikor megláttam azt a csodát, ami elém tárult, és azonnal vad fotózásba kezdtem. Belekukkantottam jegyzetembe, a Hármashatár-hegyi vitorlázórepülőtér mezején álldogáltam éppen. Miután kigyönyörködtem magam, továbbindultam az erdőben a földúton. Bal oldalon elszórtan régi kilométerkövek, ezek Budapest korabeli határkövei voltak, melyeket Pest, Buda és Óbuda 1873-as egyesítése után helyeztek itt el kijelölve az új város határait. Kb egy kilométer után szintén a bal oldalon belebotlottam Mátyás király vadasparkjának emlékoszlopába. Természetesen ezt is megörökítettem az utókornak és azoknak, akik még nem jártak arrafelé. Jegyzetemben elolvastam "...a lapos kőtömb annak a vadasparknak állít emléket, amit híres királyunk hozott itt létre a XV. század második felében...".  

Imádom az erdőt ;) 

 Hármashatár-hegyi vitorlásrepülőtér

 A vadaspark emlékműve

 Az emlékmű és én :) 

A kőtömb után néhány lépésre bal oldalon van egy jelöletlen út, azon felmentem a Homok-hegy alacsony hátára, ahonnan valami elképesztően csodálatos kilátás fogadott a vitorlázórepülőtérre. A jobb oldalon hosszú, egyenes árok volt anno a vadaspark egyik határa. Mikor továbbmentem, elhaladtam egy ismeretlen magyar katona sírja mellett, aki a II. világháborúban esett el itt a hegyek között, majd enyhén lejtős rész következett, ez a Határ-nyereg. Nagyon jó volt itt is a talaj, tudtam futni pár kilométert, majd megérkeztem egy keskeny földúthoz. Itt több túrázóval is találkoztam, az út nagyon tetszett, bal oldalon nagyon szépen ki volt építve, jobb oldalon pedig az erdő, a lejtős hegyoldal. Jegyzeteimből kiolvastam útközben, hogy ez a Glück Frigyes út. :) 

 Kilátás a Homok-hegyről

 Katonasír a kék út mellett

A sétány jobb oldalán az Oroszlán-sziklát többen is csodálták, várni kellett a soromra, míg le tudom fényképezni emberek nélkül, majd továbbhaladtam a Kecske-hegy sziklás, meredek oldalán, ahol megérkezett az első durvább emelkedő; de nem okozott problémát, pár kilométer volt még hátra az erdőben és megérkeztem az Árpád kilátóhoz. Itt tartottam kb négy kilométernél. A kilátóból megcsodáltam Budapestet, és leültem pár percre; elolvastam újra jegyzeteimet, megettem egy szendvicset, magamba toltam egy húzásra vagy fél liter vizet, bekaptam két szőlőcukrot, majd újra felvettem hátizsákom. A Nap szikrázóan sütött, érezni lehetett ezt még a kilátó árnyákos oldalán is. Nagyon meleg volt...      

 Oroszlán-szikla

 Árpád kilátó

 Árpád kilátó pihenőhely

Az Árpád kilátótól továbbhaladva elmúlt minden apró pici kis félelemérzetem, ugyanis ezt a terepet már ismerem, már többször jártam erre. Tudom fejből, csukott szemmel, akár hátrafelé is - le a hegyről, Fenyőgyöngye, étteremmel szemben be az erdőbe, előre, mindig csak előre, jön egy balkanyar, át az úton, aztán egy jobbos, s majd hirtelen jön egy nagyon, de nagyon meredek ötszáz méter - s ha mindezt teljesítem, felérek a csúcsra. Újra. Hisz ezt a szakaszt már többször megtettem a kirándulós csapatommal. No, nézzük, mit lett belőle a mai napon. :) Elindultam tehát az Árpád kilátótól egy nagyon szuper földúton, enyhén lejtve (Látó-hegy pereme, Szép-völgy), így ezt az utat szintén futva tettem meg. Mosolyogtam és futottam. Egész hamar leértem, ez a szakasz nem egy nagy távolság. Megérkeztem a Fenyőgyöngye étteremhez, előtte a buszmegálló (itt a 65-ös busz végállomása), abszolút ismerős terep, minden rendben. Az étteremmel szemben beiszkoltam az erdőbe és tudtam, hogy innen egy keményebb szakasz vár rám... Elhaladtam a már jól ismert "autóroncs" mellett, több túrázóval, futóval találkoztam. Csodálkoztam is, hogy emberek ilyen dög melegben mit keresnek a terepen, miért nem strandon, a víz mellett töltik a szombati napjukat... ...megnyugodtam, hogy nem egyedül én vagyok ilyen őrült, hogy ebben a nagy melegben túrázásra adom a fejem... Mentem tovább fel a hegyre (jegyzeteimből kiolvastam, hogy a Remete-hegy, majd az Alsó-Kecske-hegy vidékét hódítottam éppen...), hol mint egy túrázó, hol futva... Útközben találkoztam egy futó lánnyal, váltottunk pár szót, nagyon helyes volt, ő csak futott, ő nem túrázott, csak én mixeltem. Azután jött a nagyon durva emelkedő, én félig felfutottam rajta, majd félúton megálltam, majd kiköptem a tüdőmet. Hátranéztem, a lány mosolyogva sétált felfelé. Te nem futsz fel? - kérdeztem. Nem, ő ide felgyalogol, nem hülye, majd fut fenn a síkon. Főleg ebben a melegben... No igen, aki ide felfut, fel a Felső-Kecske-hegyen a rádió adótornyokhoz ilyen hőségben (meg amúgy is...), annak minden elismerésem. Nekem csak félútig ment. Nagyon meredek... ...és nem vagyok terepfutó sajnos... ...úgyhogy félig felfutottam, félig felgyalogoltam a hegy tetejére, ahol pihentem pár percet.  

 Fenyőgyöngye étterem

 Kecske-hegyen

 "Az autóroncs"

Megcsodáltam a kilátást a Hármashatár-hegy csúcsán, megkerestem a kéktúra pecsétjét, mely a volt katonai bázis kerítésénél egy villanypóznán található és belenyomtam a füzetembe a nap második pecsétjét. Remek, gondoltam magamban, idáig nagyon szuperül ment minden. Gyönyörűen ki volt táblázva az út, jól járható, jól futható volt, nem ütköztem akadályba, és még el sem tévedtem. Itt állok a Hármashatár-hegy tetején, csodás a kilátás, meleg van és fogalmam sincs, most merre. Rutinból elindultam az új kilátó felé, hisz a csapattal is mindig abba az irányba vezet utunk, s mit sem törődve a nem látott kék jelzéssel, elindultam arra, amerre az emlékeim vezéreltek. Igen ám, de hol a kék jelzés? Biztos jó irányba megyek? ...persze, hisz a csapattal is mindig erre jövünk... ...igen ám, de a csapattal lemegyünk a hegyről, haza, vissza Fenyőgyöngye irányába... ...és én most még nem hazamegyek, én még folytatom utam a hegyen, immáron újból ismeretlen terepen. ...akkor viszont nem jó irányba megyek.... ...így történt, hogy tettem egy fölösleges kilométert az amúgy sem rövid túrámhoz, ráadásul tűző Napon, nyílt terepen. Vissza minden, vissza a pecséthez, majd elindultam ellenkező irányba, mint amerre az ösztöneim és emlékeim vezettek. Megtaláltam a kék jelzést, és megbeszéltem magammal, hogy nem tévedtem el. Nem, csupán megcsodáltam újra az új kilátót és lefényképeztem, majd visszatértem a kék útra. Ennyi történt, se több, se kevesebb... :) :) 

 Yeees, ismerős terep :)

 Útjelző tábla Hármashatár-hegy

 Hármashatárhegy

A Hármashatár-hegyről a rádió adótornyok mellett elsuhanva egy meredek, keskeny, lejtős, köves úton találtam magam, ami emelkedett, lejtett, ismét emelkedett - hullámvasutaztam a természet lágy ölén. Itt nem lehetett futni, egyáltalán nem. Meg sem kíséreltem. Egy jelszó zakatolt bennem azokban a percekben: ne nézz balra le! :) Ráadásul fel kellett vennem a napszemüvegemet, mert olyan sebességgel száguldoztak a bogarak a szemem körül (némelyik nyílegyenesen bele a szemembe), hogy rossz volt nézni. Időnként megálltam, a fák közül kikandikáltam és élveztem a kilátást, készítettem egy-két képet, és volt olyan szakasz is, mikor inkább zsebre tettem a telefont, fényképezőt, hátha szükség lesz mindkét kezemre. A fák közül időnként apró zörejt hallottam, mikor balra lenéztem, és eljátszottam egy gondolattal, időnként a frász kerülgetett.. ...nah jó, nem gondolunk arra, nem vonzzuk be. Simán átérek, átugrom mindenen, én mindent túlélek. ...és láss csodát, ahogy megfogalmaztam ezeket a gondolatokat, azonnal csendes, nyugodt tisztás következett. Szuper, megúsztam a bal oldali lejtőket, nagyszerű! Kivirultam teljesen, hisz akkor még nem tudtam, a túra legnehezebb része következik. Átszeltem a mezőn, láttam embereket, akik vígan napoznak, beszélgetnek, piknikeznek egy nagy pléden a tisztás közepén. Továbbmentem, ismét be egy erdőbe, ez még eleinte tetszett. Megnéztem a jegyzeteimet, ez a Vihar-hegy. Fura név, gondoltam magamban, s egyből a Viharsziget című film ugrott be. Egy elég félelmetes film. Izgalmas. Fura. Elgondolkodtató. Félelmetes. Lámpát azonnal felkapcsolós a vége. ..de igazából a közepe is... ...még úgy is, ha hatodszor nézem meg... ...ez a hegy, ahol most állok, ez pedig a Vihar-hegy. Okés, rendben, menjünk tovább. Enyhe emelkedő, enyhe lejtő, gyönyörű fák, sejtelmes zúgások, félelmetes csend. Az emelkedők egyre durvábbak, a lejtők egyre meredekebbek, a csend egyre hangosabb, a szívem egyre erősebben dobog, időnként hátrapillantok. Rajtam kívül senki nincs az erdőben. Csak én és a csend. Olyannyira az erdő közepén találtam magam hirtelen, hogy a talaj is vizes volt, sáros. Fákba kapaszkodtam, úgy ereszkedtem le a kövekkel tarkított, sárral borított erdőben. Majd felfelé nagyon durva emelkedő következett, sáros, köves talajjal. Itt volt egy pont, ciki, nem ciki, de négykézláb másztam fel, és még így is csak bízni tudtam magamban és a csodában, hogy nem zuhanok vissza. Átfutott az agyamon, gyakorlatilag senki nem tudja, hogy én most itt vagyok, csak Feri. Hisz a kéktúrát vele beszélem meg, tőle kérek tanácsot, tippeket. Ő az egyetlen, akinek írtam, mikor elindultam. Ha itt most visszacsúszom és nem jelentkezem, vajon keres majd? ...miután átfutott agyamon, gyorsan nyakon csíptem ezt a gondolatot és elkergettem - nem vonzzuk be a hülyeséget. Ha terepfutó akarok lenni, meg kell tudnom mászni ezt a hegyet... ...de én nem akarok terepfutó lenni, nekem jó a sík félmaraton... ...pedig milyen jó lenne egyszer egy terepfutó versenyen is elindulni... ...csak győzködtem magamat, s mire gondolatban megbeszéltem mindezt önmagammal, azon kaptam magam, hogy fent vagyok a hegyen. Innentől már csak a meredek, nagyon meredek (...Feri szavaival élve gatyafékes...) lejtő következett (persze megúsztam a gatyaféket hehehe...), meg persze a bokáig érő sár, így próbáltam szorosan a fák mellett maradni és a fákba kapaszkodva elhagyni a terepet. Mikor végre kiértem az erdőből, nagy levegőt vettem és bizony most lógott a nyelvem... 

 A Vihar-hegyen

 Hullámvasút része

 ...csak a kék...

 Vihar-hegy

 A Vihar-hegy után tényleg lógott a nyelvem...

Az erdőt, a hegyet megúszva boldogan szaladtam a vadvirágos réten, a Virágos-nyereg fás-ligetes mezején. Jobb oldalon a régi Boróka büfével szemben, a villanyoszlopon találtam meg a kéktúra pecsétet. Ez volt a mai nap harmadik, és azt hiszem, a legjobban megérdemelt pecsétje...

 Virágos-nyereg, OKT pecsét

 Egyik fotóstrükköm ;)

 Másik fotóstrükköm ;)

Pecsételés után jobbra, be az erdőbe, megvizslattam először is az út minőségét. Csodásan, könnyen járható/futható földes út, semmi akadály, fák mindenfelé, amerre szem ellát. Jobb oldalon enyhe lejtő, de a kilátást takarják a fák. Megálltam egy percre, megnéztem jegyzetemben, hogyan, merre tovább. A Guckler Károly úton voltam, a Csúcs-hegy oldalában, a leírás szerint is jól járható útvonal. Néhány lépés után a jobb oldalon feltűnt egy síremlék, egy katonasír, az Óbudai Jobbik helyezte itt el 2011-ben. Megálltam, lefotóztam, illetve készítettem még pár fényképet, majd elkezdtem futni. A szakasz további részét, ahol lehetett, futva tettem meg. Ha legközelebb egyedül túráznom, futócuccban jövök és terepfutócipőben, az tuti. Bár most is egy sportpóló volt rajtam (váltópóló és váltózokni a táskámban), és egy leamortizált futócipő, de mégsem a terepfutó cuccom. No, meg rövid farmer, ami a melegben már enyhén rám tapadt. De nem érdekelt, futottam. Futottam farmerban, mert imádok futni, futottam farmerban, mert a külvilágot abszolút kizártam, csak én voltam, az erdő és a célom, amit kitűztem magam elé... 

 Katonasír a kék út jobb oldalán 

Volt az erdő belsejében itt is sáros, dagonyás szakasz, de szerencsére ezen a részen elég rövid volt és jól járható. Ezeken a szakaszokon lassítottam, gyalogoltam, majd ismét belehúztam. A szakasz felénél szembetalálkoztam egy nagyon szimpatikus sráccal, mosolygott, köszönt, én is rámosolyogtam és én is köszöntem...  ...majd futottam tovább... ...egyedül túrázott ő is (nem ment előtte, nem jött mögötte senki, direkt lestem, hahaha..)... ...csak sajnos ellenkező irányba...  Jobb oldalon, bár a fák mindent kitakartak, de a völgy alján fut a Bécsi út, a túloldalán Köves-bérc található. Egy ideig együtt halad a kék és a sárga út, majd elválnak egymástól. Nem tudom, hány kilométer volt a fémsorompóig, talán 3-4 km lehetett, azt szépen végigfutottam a gondolataimmal... 

A fémsorompó után jött egy jobbkanyar, lesétáltam a vasúti sínekhez, és közvetlenül a sínek előtt megpillantottam a Rozália téglagyár épületét. A kapu előtti villanyoszlopon van az OKT pecsétje. Pecsételtem. Leállítottam az órát. Ellőttem még pár képet és gondolatban gratuláltam magamnak, amiért - bár kis félelemmel indultam útnak - teljesítettem a mai napot egyedül, teljesen önállóan. 

 Tökéletes futópályák :)

 Rozália téglagyár és az OKT pecsét

A mai napom az órám mérései alapján egész pontosan 15,39 kilométert tettem meg (a fakultatív kilátólátogatásommal együtt), mindezt 4 óra 17 perc alatt (órát nem állítottam le, tehát ebben az időeredményben minden benne volt - pihenő, ebédszünet, bokorszünet, fotómegállások, a hegyre négykézláb mászás, futáso...etc). Átlag 3,6 km/h sebességgel mentem, a leggyorsabb sebességem 12 km/h volt (ez a futás... ...persze erdőben nem sprintszakaszt kell elképzelni, hanem kényelmes kocogás...). A nap végére azt tudom mondani, kellemesen elfáradtam... :)

OKT 116 Pusztamarót - Péliföldszentkereszt és OKT 117 Péliföldszentkereszt - Mogyorósbánya

2016. július 26-án kedden reggel megkezdtem az Országos Kéktúrát. Teljesen logikus módon az első kirándulásom a 11. számú túra közepével indult – belecsaptam a Kéktúra abszolút közepébe. Logika természetesen van benne, hisz Feri barátom éppen itt tart a Gerecse meghódításával, ő folytatja saját útját, én pedig egyszerűen becsatlakoztam, hisz még kezdő túrázó vagyok, kell mellém egy vérprofi, különben félő, hogy eltévedek... Említettem is Ferinek, elképzelhető, hogy dupla energiát kaptam az élettől, mint egy normál ember, viszont szerintem feleannyi tájékozódó képességet - képes vagyok bárhol, bármikor eltévedni, szuper érzékem van arra, hogy nyílegyenesen a másik irányba induljak el, mint amerre kellene - nem ám csak harminc fokos tévedés, neeem, száznyolcvan fokos. Ha lúd, legyen kövér. Ugye... Így megbeszéltük, amikor csak lehetőségünk adódik, együtt teljesítjük a tervezett kilométereket, hisz neki van már némi tapasztalata, rutinja a természet erőivel szemben, én pedig remek szórakoztató társaság vagyok és leszek. :) …s ráadásul mint tegnap megtudtam, eredeti szakmája térképész, így jobb társat keresve sem találhattam volna túrázáshoz, kiránduláshoz – állapítottam meg tegnap hazafelé a piros úton egy mosoly kíséretében.:) De ne szaladjunk ennyire előre, nézzük a részleteket, az élményeket.

Alábbi útvonalat teljesítettük, s hogy ne legyen oly egyszerű az élet, természetesen fordított sorrendben: 

OKT-116 

Pusztamarót - Maróti-hegy - Vaskapu - Bajóti-patak-völgye - Kökényes-hegy – Péliföldszentkereszt

OKT-117 

Péliföldszentkereszt - Szent Kút - Bajóti Öreg-kő, pihenő - Gyertyános – Mogyorósbánya

Ferivel reggel fél 9-kor találkoztunk az Árpád hídnál, és pontban 9 órakor elindultunk utunkra, Dorog irányába. Dorogról valamivel tíz óra után indult buszunk, ami közel fél óra alatt érte el útvonalunk első pontját, Mogyorósbányát. Már a Dorogi megállóban (Városháza) megállapítottuk, olyan buszforgalom van a városban, amit Budapest is simán megirigyelhetne. Délelőtt 11 óra magasságában érkeztünk Mogyorósbányára, egy édes kis városkába (útközben megcsodáltuk Tát városkát is), ahol bekaptunk egy szendvicset, és egy gyors fotószünet után elindultunk megkeresni a híres Kakukk sörözőt, mely egy halványzöld épület, hatalmas, zöldben pompázó Borsodi feliratú napernyővel. A városka egy szerintem híres és fontos pontja, eltéveszteni aligha lehet. A házikó ajtófélfájába rejtve bukkantunk rá arra a Kéktúrás pecsétre, amely a tegnapi naptól fogva életem első kéktúrás pecsétje címmel büszkélkedhet. Mosolyogva, boldogan és büszkén pecsételtem az akkor még szűz füzetembe; igen, megérkeztem, ezennel hivatalosan is kéktúrázó lettem... :)   

A buszról leszállva előre vezet a kéktúra útvonalának egyik része (Péliföldszentkereszt irányába), és bal oldalon folytatódik a Kőszikla (Kő-hegy) felé a következő szakasz (ez már egy másik túra része lesz). A pecsételő helyre, a Kakukk sörözőig pedig jobb oldalon vezet az út. A söröző mögött nagyon helyes hidacskát, pihenőhelyet találtunk, ahol érdekes, de nagyon szomorú szoborra bukkantam – kapaszkodó kezek másznának felfelé a sziklafalon… Ferivel beszéltük, szerintünk számos embert elhurcolhattak innen a háborúk alatt, mert a kis község több első- és második világháborús emlékekkel van tele.

Kakukk söröző mögötti terület a hidacskával

Kakukk söröző ajtófélfájába rejtett kéktúrás pecsét   

Mogyorósbánya  

"Mogyorósbánya község Komárom-Esztergom megye egyik legkisebb, de természeti értékekben az egyik legszebb települése... ...50 km-re Budapesttől és 15 km-re Esztergomtól a Gerecse északkeleti részén a Dunától mindössze 4 km-re Tát községtől délnyugati irányban helyezkedik el egy nyugalmas, csendes szép házakkal és kertekkel övezett környezetben. Mogyorósbánya (régi nevén Mogyorós) és környéke ősidők óta lakott hely, ahol kő- és római kori leletek kerültek elő a földből, de földvár maradványaira is bukkantak itt. Első írásos említése 1269-ből való, ekkor Munorod, Munoros, 1277-ben Moniorous alakokban jelenik meg neve az oklevelekben. 1570-től egységesen Mogyoros vagy Mogyorós. 1269-ben Mária királyné Pál veszprémi püspök öccsének, Hont-Pázmány nemzetségbeli Ármai Benedek ispánnak adta, s határát leíratta, mely elég pontosan követi a mai Mogyorósbánya határát. A település neve a török időkben nem szerepel az írásos adatok között – valószínűleg elpusztult –, később azonban lassan újranépesedett. A középkorban királynéi birtok, majd a Zovárdok és átmenetileg a Csákok birtokolják. 1437-ben az óbudai apácák, (klarisszák) szereznek birtokjogot, amit a rend feloszlatásáig /1782/ megtartottak. Attól kezdődően egészen 1945-ig a földesúri jogokat a Vallásalap gyakorolta. A török uralom után, a 18. Század elején az apácák,,tótokat” és németeket telepítettek ide. 1825-ben kőszenet fedeztek fel a település határában, így a lakosság ez idő tájt a "kőszén ásásával" foglalkozott. A történelem viharai az ország más településeihez hasonló nyomokat hagytak a község életében. A bányászkodásnak köszönhetően aktív társadalmi élet bontakozott ki, melyet a különböző egyletek, egyesületek működése igazol. 1971-ben közigazgatási önállóságát elvesztette, 1990-ben visszaállt önkormányzata. A lakosság száma 900 körül mozog. A községben teljes az infrastruktúra kiépítettsége /gáz, csatorna, telefon/." 

(Forrás: mogyorosbanya.hu)

Pecsételés után beizzítottam sportórámat, mely a megtett kilométereinket mérte az út során, és mosolyogva, izgatottan indultunk el a buszmegállótól számítva előre, fel az erdőhöz vezető kis úton. Nagyon szép kis házikókat láttunk, én egyet azonnal le is stoppoltam magamnak, amibe első látásra beleszerettem, és egy fotó kedvéért még árkot is hajlandó voltam ugrani. Az erdőbe beérve fellélegeztünk – mintha egy klimatizált helyiségbe értünk volna, hirtelen lecsökkent a hőmérséklet, kiránduláshoz abszolút ideálisra. Tettünk az erdőben egy nagy sétát, Feri háromszor is segített egy világában elveszett bogárnak, megcsodáltuk az eredeti járólapot (eredeti köveket), magunkba szívtuk a természet adta energiát, békét és nyugalmat.  Jó dolog túrázni, az erdőt járni, szemlélni a természetet, a fákat, a madarakat, a bogarakat, fantasztikus élmény kitűzni egy célt magunk elé, és teljesíteni. Teljesíteni egy olyan feladatot, amiben még kezdő vagy, ami még idegen számodra. Fantasztikus dolog, mikor megismered a határaidat, mikor jobban megismered önmagad, egy adott szituációban meddig bírod, hogyan reagálsz, mi az, amit vállalsz. Fantasztikus, hogy elindulsz egy túratársaddal, akit tulajdonképpen alig ismersz, alig találkoztatok - remek lehetőség arra, hogy jobban megismerjétek egymást, az emberi oldalt, hogy jókat beszélgessetek, nevessetek, hogy előkerüljenek olyan izgalmas témák, amelyet egy nagyobb közösségben nem feltétlen oszt meg az ember... ...és csak mentek tovább vidáman, derűsen a klimatizált erdőben... :) 

Az erdőből kiérve gyönyörű kilátás nyílik a Gerecsére, itt meg is álltunk egy fotószünetre. 

...mindig a kék úton... 

Töltődés az erdő mélyén.. 

Gerecse

Utunkat nyílt sík terepen folytattuk tovább - felkapcsolták a központi fűtést jeligével; olykor-olykor igencsak megviselt bennünket a nyári hőség, a harapni lehet a levegőt feeling és a 32 fok. Bár én köztudottan imádom a meleget, de azt azért én sem szeretem, mikor a nadrág és a póló is teljesen rám tapad, patakokban folyik rólam a víz, ragad a kezem, mikor minden vágyam egy jéghideg zuhany. Feri ráadásul téli gyerek, neki a tél, a hideg a mindene. Ennek ellenére remek teljesítményt nyújtottunk a tűző Nap alatt, végigsétáltunk az elkerített mezőn, míg egy újabb erdőrészhez értünk. Az erdőben megkezdődött az első fel a hegyre túra, megkaptuk az első durva emelkedőt, de mivel a nap első felében még jó kondiban voltunk, így gond nélkül feljutottunk kitűzött célunkhoz. A hegy tetején egy rövid szünetre, egy kis beszélgetés erejéig leültünk, megpihentünk. Ezen a részen halad egyébként a Mária út is, mely Közép-Európa zarándokútja, úgyhogy megbeszéltük, ha nyugdíjasok leszünk, kérünk otthonról kimenőt és teljesítjük ezt az utat is. Ehhez ugye idő kell, hisz innen nem megyünk csak úgy haza éjszakára - az a túra nem arról szól... No, de kanyarodjunk vissza még egyelőre a mi kis fiatalos Kéktúránkhoz és a Gerecséhez; erre található Gyertyános, a Jankovich-barlang és a Bajóti Öreg-kő. Azt olvastuk az előzetes leírásban, hogy a barlangot kizárólag megfelelő felszerelés birtokában célszerű látogatni, így mi nem merészkedtünk be - sem felszerelésünk, sem túl sok időnk nem volt most barlangászni. 

Csak stílusosan - kék túrán kékben :) 

 

 Felfelé az erdőben

  

 ...nekünk a magasság meg sem kottyan.. :)

  

Továbbhaladva utunkon gyönyörű mező, majd újabb erdőszakasz következett, míg egyszer csak egy nagyon szép tisztásra értünk, megpillantottunk valami csodálatos alkotást: itt található a péliföldszentkereszti Szent-kút forrás és a Lourdesi barlang. Itt elidőztünk egy picit, mert csodás látványban volt részünk. Készítettünk néhány fotót, megtöltöttük kulacsunkat a forrás hideg vízével és megállapítottuk, már ezért megérte elindulni otthonról és már ezért megérte az eddig megtett néhány kilométer. 

 Csodás panoráma

 

Szent-kút forrás

 

Lourdesi barlang

Innen továbbhaladva néhány lépés és lakott településre értünk, Péliföldszentkereszt városkába vagy községbe, ahol megláttam egy kávézót és azonnal felcsillant a szemem. Mondtam Ferinek, beugranék egy gyors kávéra és elmegyek mosdóba is. Mivel a kávézóban megtaláltuk a Kéktúrás pecsétet (az egyik asztal felett volt látható), Ferit megkértem, pecsételjen nekem is, míg én elintézem a dolgaimat. Beszaladtam a kávézóba, kértem egy eszpresszót kis tejjel, gyorsan lehúztam (mint egy felest, én így szoktam...), majd elszaladtam a mosdóba. Isteni érzés volt végre szappannal kezet mosni :) Mire visszaértem, Feri már az egyik asztalnál ült (gondoltam lepihent), leültem vele szemben és pihentünk egyet, beszélgettünk, mintha várnánk valamire. Egy idő után megkérdezte, mi van a kávémmal, a hölgy kihozza? Kávééé? - kérdeztem tágra nyílt szemekkel - a kávémat én már rég megittam, lassan már el is felejtettem - mondtam teljes természetességgel. Oh, igen, most esett le, Feri engem erről az oldalamról még nem ismer - én úgy iszom a kávét, mint más a felest. :) Miután leesett, hogy jelenleg a nagy semmire várunk - de legalább kifújtuk magunkat, pihentünk egyet - továbbindultunk utunkon immáron két csodálatos kéktúrás pecséttel füzetemben - boldogság, büszkeség töltött el ezekben a percekben. 

"Péliföldszentkereszt országosan ismert búcsújáróhely. Bár története csak mintegy három évszázadra tehető vissza, mégis Komárom-Esztergom megye egyik leglátogatottabb kegyhelye, ősi zarándokhely, mely a 633 méter magas Gerecse nyúlványa és a 374 m magas Öregkő hegy lábánál fekszik. Zarándokhelyi jellegéről a Visitatio Canonica azt írja, hogy 1730. május 30-án egy sántán született gyermek itt csodálatosan meggyógyult. Péliföldszentkereszt Bajót községtől 4 km-re fekszik. Megközelítése: a 10-es úton haladva Dorog-Tokod-Péliföldszentkereszt, vagy Nyergesújfalu-Bajót-Péliföldszentkereszt. Először Pél - Pély néven 1265-ben és 1291-ben említik az okiratok. 1338 óta a terület az esztergomi érsekség pusztája. Középkori templomának romjai 1700 elején még álltak a mai templom helyén. Barkóczy Ferenc hercegprímás kolostort építtet a nazarénusoknak, akik 1763 - 70 között működnek itt. Utánuk a pálos rend letelepedését kísérelték meg a prímások először 1866-67, majd 1903-1906 között. 1913 novemberétől a kegyhelyet Don Bosco Szalézi Társasága veszi át. Az Olaszországban 1901-1913 között működő a Szt. Istvánról nevezett Magyar Szalézi Intézet mintegy 40 alsógimnazista növendéke szalézi tanáraikkal, nevelőikkel együtt a felső-olaszor­szági Cavaglia városából 1913 novemberében átköltözött Szentkereszt földszintes kolostorépületébe. 1925-ben a kolostor nyugati frontján emeletet húztak. A belső udvar (quadrum) egy részéből étkező és színjátszó termet alakítottak ki. 1925-től a szalézi rend körülbelül 40 teológusának anyaháza lesz. Akolostortól északra 1932 körül manzárdos főiskolát építettek (Don Bosco Ház). 1943-ban elkészült az egyemeletes, tágas zarándokház is a kolostortól nyugatra (Ifjúsági Ház). 1950-ben a szalézi rendet is feloszlatták, az épületeket államosították. Vájárképző iskola és internátus működött itt 1950-1981 között, majd az emeletes zarándokház fogház lett, gondozottjai a szénbányában dolgoztak. A manzárdos teológiaépület a helyi TSZ vadászháza lett. 1992-ben a szalézi rend visszakapta az elkobzott rendházat és a hozzá tartozó létesítményeket." 

(Forrás: http://www.bucsujaras.hu/pelifoldszentkereszt/index.html)

Belső udvar és a templom

A kéktúra pecsétje

 Péliföldszentkereszt

Miután elhagytuk Péliföldszentkereszt települést (láttunk gyönyörű házakat, templomokat, zarándok emlékműveket, iskolát), pont a várostábla sarkánál (ami a fotón természetesen nem látszik, mert nem tudtuk úgy beállítani a kis gépemet, hogy az stabil is legyen, időzítő is működjön, le se essen és még fotózzon is le bennünket...), bizony ünneplésre volt okunk, így ünnepeltünk; koccintottunk a kulaccsal (benne egy kis a Szent-kútból nyert szenteltvízzel, akarom mondani forrásvízzel...), ugyanis Feri éppen azon a ponton ünnepelte 200. kilométerét... ...én pedig a hatodikat... ;) 

Koccintás a 200. illetve a 6. megtett kilométerre :) 

 Selfie egy arra alkalmatlan fényképezőgéppel :)

Miután jól leittuk magunkat, továbbhaladtunk a kék úton, pár száz métert közúton tettünk meg, autóforgalomban. Jó, nem volt nagy forgalom, de az a három darab autó, ami elzúgott mellettünk vagy jött velünk szemben, azok olyan sebességgel vették be a kanyart, hogy én szédültem bele az út szélén... ..még egy eltévelyedett kamiont is láttunk ott, ahol a madár sem jár. 
Az útról letérve, bal oldalon még egy pillantást vetettünk a tájra, csodálatos volt - elénk tárult a Bajóti Öreg-kő fenséges bájaival. Félreálltunk egy fotó erejéig, majd jobb oldalon vezetett tovább utunk, újra az erdőben. Bal oldalon a Bajóti-patak csobogó hangja feledteti a túrázókkal a szürke hétköznapokat, mindeközben madarak dalolnak; s mivel csak mi ketten voltunk az erdőben, a madarak ma nekünk daloltak. Az erdő sűrűjében újabb durva emelkedő következett, amit már picit fáradtabban, de nagyon ügyesen és kitartóan abszolváltunk túratársammal. Majd mező, a mező szélén még egy csodás pillantás a Kőszikla, a Hegyes-kő és a Nagy-Gete csodálatos látképe felé, majd újabb, ezúttal már rövidebb erdőrész következett. 

Miután elhagytuk az utolsó erdőrészt a maga szimpatikusan klimatizált hőmérsékletével, leheveredtünk egy tisztáson, árnyékba húzódtunk, lefeküdtünk egy plédre (egy kirándulás alkalmával láttam, hogy Evelin plédet hozott magával, gondoltam, milyen jó ötlet, hisz könnyű, a hátizsákomban könnyen elfér és még jól is jöhet... ...hát most jól jött...) és relaxáltunk, meditáltunk, erőt gyűjtöttünk a még előttünk tornyosuló kilométerekhez... 

 Elvirágzott napraforgó árválkodik az út szélén...

Az erdő közepén szabadon, kihívásra várva...

Ő is biztos valami kihívásra várakozott... ;)

Az erdő meghódítása és a jól megérdemelt kis pihenőnk után egy rövid időre újra a közúton találtuk magunkat, majd megérkezett a nap meglepetése - benőtte a szúrós szederfa a kék utat, benőtt, full dzsindzsás rész következett. Alig lehetett észrevenni a kék jelzést... Én a túrázásban egyelőre zöldfülű vagyok, úgyhogy velem mindent meg lehet még etetni, pld. hogy vannak ilyen szakaszok, ez a vagy-vagy része a túrának (vagy kikerülünk élve, vagy nem...), hogy ez normális...etc. De Feri már gyakorlott túrázó, már több, mint 200 kék kilométerrel a lábaiban, ő már egyre idegesebb lett - ő még ilyet nem látott, ez teljesen abnormális, hogy egy elsőrangú turistautat ennyire benőjön a gaz, ezt meg fogjuk írni reklamációban, hogy ezt ennyire nem gondozzák, ennyire nem figyelnek rá... Feri próbált valami alternatív megoldást találni, nyomkodta vadul a telefonját, lázasan forgott az agya, de nem volt mit tenni - megpróbáltunk túljutni az őserdőn. Szúrt, csípett, vágott, fájt, de haladtunk. Mikor már kellőképpen fájt mindenünk, kezünk-lábunk, akkor már elértük azt a pontot, hogy nem érte volna meg visszafordulni - kb ugyanannyi lett volna hátra, mint előre, így tovább folytattuk utunkat. Félúton kivettem a plédet a táskámból, magamra kellett terítenem, hogy legalább a kezeimet, a karomat védjem, ha már a lábam véresre mardosta a szederfa ága. ...és még a szeder is savanyú volt... (Ferinek ízlett). Ott akkor megfogadtam, lehet bármilyen meleg, bármilyen 32 fok és szauna, ha túrázni megyek, mindig viszek magammal a hátizsákomban egy hosszú nadrágot hasonló esetekre... 
..amúgy Feri már rutinos, ő eleve hosszúnadrágban indul útnak, időjárástól független... 
 

 A túra túlélő szakasza (...itt a kék, hol a kék...)

 

Welcome to the jungle... :) 

A dzsungeltúra eredménye

Miután túléltük a dzsungeltúrát, egy tisztásra érkeztünk, ahol simán folytattuk utunkat egy már jól kitaposott úton az erdő mellett. Itt már fáradtak és nyűgösek voltunk, mikor is meghallott bennünket egy kiscica, aki rögtön kiszaladt az erdőből és úgy döntött, velünk tart. Aranyos volt, bájos, de enyhén idegesítő hangon nyávogott szüntelen; időnként már-már az idegeinken táncolt. Beértünk egy újabb erdőbe (Maróti-hegy, Vaskapu völgy), találtunk egy létrás kaput, de szerencsére nyitva volt, nem kellett másznunk. A cica pedig jött utánunk. Ki az erdőből, újabb nyílt terep (ha jól emlékszem, szakmai nyelven irtásnak nevezik ezeket a sík terepeket), újabb erdős rész, dagonya, eső áztatta földes út, bokáig érő sár - csúsztunk, másztunk, mentünk előre, mert már idő volt, sietnünk kellett. Fél 9-kor indult az utolsó busz Héregről, nekünk pedig Pusztamarótról volt még egy 7 kilométeres szakaszunk a piros úton. A macska pedig rendületlenül követett bennünket és nyávogott olyan frekvencián, amit mi ott, abban a pillanatban nagyon nem szerettünk... Fáradtak, kimerültek voltunk már, egész nap talpon, tűző Napon, kivette erőnket ez a nap. Volt néhány perc, mikor már egymáshoz sem szóltunk, csak mentünk előre lehajtott fejjel, s némán számoltuk a megtett métereket... 

Végre felcsillant a szemünk, mikor megláttuk, hogy becsatlakozott a piros út; még pár lépés, még pár száz méter, még pár kilométer a kerítés mellett. A távolban már feltűnt a Nagy-Gerecse a tévétoronnyal, majd időközben kaptuk a telefont, hogy Budapesten nagy vihar közeleg - de mi csak a dörgéseket hallottuk, egyelőre nyoma sem volt az esőnek, de titkon azon imádkoztunk, nehogy még az ég is a nyakunkba szakadjon... Már fáradtak voltunk, nyűgösek, éhesek, és ki volt számolva az időnk... 

Útjelzőtáblák Pusztamarót közelében

A zöld rengetegben

          Nagy-Gerecse a tévétoronnyal

Pár száz méter, és elérkeztünk a mai nap utolsó pecsételőhelyére, Pusztamarótra. Itt a vége, megcsináltuk, királyság van - gondoltam magamban, és leállítottam a sportórámat. Mogyorósbánya erdőrésztől Pusztamarót temetőig egészen pontosan 13,66 kilométert tettünk meg ezen a csodálatos keddi napon, mindezt összesen 6 óra 55 perc leforgása alatt. Ebben a mért időben természetesen benne voltak a pihenők, a bokorszünetek, több hegymenet, a kávém, a félreértett várakozás a semmire, a fotómegállások, az egyetlen árva szendvicsünk elfogyasztása, a hőháztartásunk helyreállítása, a dzsungeltúra előtti tanácstalan várakozás, a cicussal való küzdelem, tehát minden. Nem volt benne viszont az a két órás utazás, míg Budapestről eljutottunk Mogyorósbányáig, a kiindulási pontra (néhány ember már ettől a két órás utazástól is elfáradna...). Megcsináltuk, rendben, közel 14 km túraszakasz letudva, igenám, de Pusztamarót egy, a világtól totálisan elzárt nagy pusztaság, ahol sem busz, sem vonat, de még egy eltévedt sportrepülő sem jár, tehát nekünk még hátravan közel hét kilométer, míg beérünk Héregre, a még azelőtt soha nem hallott, még a mesékből sem ismert településre, ahonnan egyetlen árvácska buszocskában van minden reményünk, tehát gyorsan pecsételjünk! A pecsét a temető mellett található, egy hatalmas fa törzsére kötve. Igazából ez se nem falu, se nem város, ez maga a puszta egy régi temetővel és egy emlékművel. Láttunk egy kis házikó formájú épületet, nekem olyan buszmegálló feeling-em volt, de itt a madár sem jár, nemhogy busz - viszont a nagy pusztaságban megpillantottunk embereket - játszó gyermekeket, akik szülői felügyelet mellett vidáman hívogatták macskánkat, akit jelentem, ezúttal sikeresen leráztuk... :)
 

Pusztamaróti pecsét

Pusztamarót

A pusztamaróti emlékmű rövid története: 

"A mohácsi csatavesztés (1526. augusztus 29.) után az országot dúló török seregek a Gerecse erdei között található Marót település térségében ütköztek a legnagyobb ellenállásba. Az esztergomi érsek birtokánál összegyűlt menekülő tömeg szekértáborát végül a fővárosból hozott ágyúkkal sikerült megtörni, s mintegy 20-25000 áldozatot követelő vérengzést hajtottak végre a török hadak a területen. Ennek a szörnyű pusztításnak állít emléket a fertőhomoki Kovács György szobrászművész által készített emlékmű." 

(Forrás: http://www.parkerdo.hu/index.php?pg=menu_150)

Pecsételés után maradt még kereken két óránk és hét kilométerünk a piros úton, Héreg felé. Fél 9-kor indult a buszunk, az online menetrend szerint. Aznap az utolsó. Muszáj elérnünk, mert nekem szerdán meló... Egy rövid pihenőt még beiktattunk egy kereszteződésben, hogy némi energiát nyerhessünk, aztán elkezdtünk menetelni a piros jelzésű úton, Héreg irányába. Útközben érintettük Királykutat, mely egy pihenő a megfáradt vándornak, két létrás kaput (szerencsére mindkét kaput ki tudtuk nyitni, nem kellett létrát mászni... ...ezt jól bewoodooztuk, mert Feri nagyon nem akart mászni, úgyhogy reggel óta azt mantráztuk, hogy nem lesz létra, nyitott kapuk várnak majd bennünket... ...és láss csodát, ez is bejött...:)). Nyolc óra magasságában érkeztünk meg Héregre, besétáltunk a faluba, dörgött kettőt az ég, esni hál Istennek nem esett, de szép szivárványt láttunk messzi az egyik házikó felett... Pusztamarót és Héreg között összesen 6,61 km távolságot tettünk meg a piros jelzésű úton, mindezt 1 óra 47 perc alatt - beleértve egy kis pihenőt, mikor összeszedtük magunkat.

Megtaláltuk a buszmegállót, leültünk, megettük a maradék szendvicseket (mert már nagyon éhesek voltunk) és abszolút pontossággal, menetrend szerint 20 óra 19 perckor bekanyarodott elénk a várva várt busz. Megvettük jegyünket Tatabányáig és élveztük az immár mesterségesen kreált klímát...

Este 23:00h után érkeztem haza, mindennél jobb érzés volt egy forró zuhany, majd csodás élményekkel hajtottam álomra fejem...        

Gyűlnek a felhők...

Héregen házikó szivárvánnyal