OKT 3 számú túra, Sümeg-Keszthely szakasz (..és egy kis Piros a végére bónusznak...)

2017. november 26-án egy késő őszi napsütéses vasárnapon (amely napra egyébként egész napos esőt jósoltak, de nem jött be, hihi) az alábbi szakaszokat sikerült teljesítenem az Országos Kéktúrán:

OKT 3 számú túra, Balaton-felvidék: Sümeg-Keszthely

OKT-031: Sümeg - Sümegi bazatltbánya vá. - Sarvaly, erdészház  

OKT-032: Sarvaly erdészház - Ördögigafa - Malom út - Szebike-völgy - erdészház rom - Ágota-kút - Alsó-Tátika - Fekete-Oszlopos-barlang - Tátikahidegkút - Hermán-tói kőfejtő - Sztúpa - Szent Donát kápolna - Zalaszántó 

OKT-033: Zalaszántó - XIII. sz.-i műemlék templom - Grábi-híd - Vadaskert - Rezi 

OKT-034: Rezi - Almás-domb - Betyárok sírja - Gyöngyösi csárda 

OKT-035: Gyöngyösi csárda - Gyöngyös-patak - Négyszögmajor - Szent Magdolna Árpád-kori templomrom (Egregyi templom) - Harangláb - Hévíz

OKT-036: Hévíz - Hévízi-tó - kerékpárút - Pipás-kert - Festetics kastély - Keszthely

Rezi vár

...s ezzel a lendülettel bekékült a térképem Írottkőtől Upponyig. Ami azt jelenti, valamivel több, mint kétszáz teljesítésre váró kék kilométerem van már csak hátra, s beírhatom magam a nagykönyvbe, a Kék történelmébe végre én is. Juhuuuuu :) Örülök, de hiányozni is fog.... No, de ne menjünk ennyire előre.... Inkább mesélnék, mielőtt belekezdek a hétvégém feldolgozásába, megírásába. :)  

Engedjetek meg nekem egy rövidke kitérőt. Utolsó kéktúrám alkalmával a Mátrában és a Bükkben jártam, majd a következő hétvégén, 2017. október 28-án sikerült teljesítenem nagy álmomat, a Piros 85 teljesítménytúra 85 km-es távját, 16h07m leforgása alatt. Nagyon-nagyon boldog voltam azon a napon. Igazából életem egyik legszebb napjáról beszélünk, ami úgy volt tökéletes, ahogy az megtörtént. Bár ez nem Kék, mégis kapcsolódik a kéktúrához, ugyanis a Kéken edzem ezekre a terepversenyekre, a Kéken tanultam meg túrázni, a Kéken tanultam meg az erdőben, a hegyeken futni. Itt kezdődött el minden... Indulj el egy úton... - tartja a Kéktúra szlogenje. Én elindultam... S mivel nincs külön teljesítménytúra blogom, e bejegyzés alján szeretnék pár gondolatot írni erről a fantasztikus versenyről, ami tényleg életem eddigi legtökéletesebb napjára sikeredett. :) 

No, de most először is visszatérve a hétvégére, még előzményként megemlíteném, hogy szerettem volna nagyon megfutni egy 100 km-es teljesítménytúrát november 18-án, viszont az történt, hogy az Intersport túranapon lesérültem... :( Fájó térddel végigdöcögtem a 31 km-es távot, és még így is egész jó helyen végeztem a ranglistán saját kategóriámban. Szóval a lényeg a lényeg, hogy október 28-án 85 km-t futottam (ami nemcsak futás volt, hanem időnként csúszás mászás is:))) a Pilisben, november 4-én 31 km-t, november 5-én pedig kihívás volt az Árpád hídtól hazáig gyalog eljutni (pedig nem lakom messze...). A következő hétfő reggel könnyeimmel küszködve tudtam csak lejönni a lépcsőn... (nincs lift a házunkban, és a második emeleten lakom - ugyanez a helyzet az irodában is, ahol jelenleg dolgozom....). Nehéz napok vannak a hátam mögött. A tervem erre a hétvégére igazából Siófok volt, és egy csodás őszi félmaraton, de letettem ezen tervemről, mondván, az egészség fontosabb.... ...helyette mentem egy maratoni távot a Balaton-felvidéken... :))) 

Új társam (sajnos a régi nagyon szétszakadt belül...) 

Egyébként szülinapi ajándékom <3

Szombat reggel vonattal mentem Ukkra, ahol unokatesóm Zoli, és másik unokatesóm (Ági) férje, Atti az állomáson vártak, hogy elrepítsenek Sümegre, ahol végre újra találkoztam két kis szerelmemmel, Attikával és Danikával. Imádom őket. :) Egész szombaton bandáztunk, kipróbáltunk minden új játékot, legóztunk, összeszámoltuk Attika piros pontjait, beszélgettünk. Este időben ágyba bújtunk, hisz korán sötétedik, és ha nem akarom a túrám felét sötétben bandukolva teljesíteni, bizony korán útra kell kelni. Ami aggasztott, hogy egész este, sőt, egész éjjel zuhogott az eső... Bíztam benne, reggelre alábbhagy.

Sümeg by night

Reggel fél 7 körül tudtam kimászni az ágyból, ittam egy kávét, felöltöztem, és még fél 8 előtt útra keltünk Zolival. Végigbaktattunk Sümeg utcáin, elértük a Simon István utcát, ami kivezet a városból, majd hirtelen egy földúton találtuk magunkat. Nagyon sokat jártam Sümegen és a környéken, gyermekkoromban a nyári szünetek egy részét errefelé töltöttem, a várat azonban ebből a szögből még nem láttam (mindig a másik irányból). Készítettem is róla képeket, ahogy tőlem megszokott, tíz-méterenként. :)   

Sümeg a távolból

Erdő Sümeg határában

Igazából erre a napra esőt, viharos szelet jósoltak, de szerencsére nem esett az eső (leesett minden este/éjjel, aminek le kellett esnie...). Bár eléggé borús volt az ég, de én mindennél jobban bíztam a napsütésben. Mondtam is Zolinak, érzem, hamarosan előbukkan a Nap... :)

Sarvaly felé

Mikor mentünk az erdőben, Zolit kérdezgettem az állatokról, kutyákról. Mesélte, hogy Sarvaly egy középkori falu, ami teljesen lakhatatlanná vált a mai ember számára, igazából vaddisznó tenyészet folyik az egykori település helyén. Nagy kondérban főzik az állatoknak a kukoricát, felhizlalják őket, majd megölik. ...nincs is szörnyebb dolog, mint ebbe belegondolni... Sajnos nem láttunk vaddisznót, pedig nagyon lestem őket.... Mesélte Zoli, hogy errefelé egy kutya ólálkodik sokszor, ha kint van a vadász, nah az ő kutyája. Zolira többször rávicsorgott, agresszívan megugatta, mikor errefelé futott.

Szerencsére most nyugi volt, nem volt jelen sem a vadász, sem a kutyája ezen a vasárnapon...

A kéktúrás bélyegző az erdészház kerítésén található, ami fölött egy helyes kis pihenő álldogál egy kis forrással. 

Sarvaly erdészház

Sarvaly felett a forrás

Pecsételés után továbbhaladtunk az erdőben, megkezdődött az enyhe emelkedés. Csodás őszi színek fogadtak bennünket, nagyon szeretem, mikor színesbe öltözik a természet. S mivel nagyon vágytam rá, valahol itt kezdett sütögetni a Napocska.:) Mondtam is Zolinak, hogy na ugye megmondtam... Hihi. Egyébként szinte az egész túrámat végigkísérte a Nap, ami számomra sokat jelentett. Nagyon szeretem. Egész más a hangulatom, egész máshogy ébredek, ha besüt a szobámba. Soha nem alszom vaksötétben, soha nem sötétítem el a szobámat. Utálok órára, telefonra kelni. Azt szeretem, mikor a napfény sugarai simogatják arcomat, úgy nyitom ki a szememet.

Csodás őszi erdő

Útban a Tátika felé

A Tátika hegyre csodás erdei út vezet. A kövek picit csúsztak, így óvatosan lépdeltünk, de egész jó tempóban haladtunk felfelé. Vettem november elején egy új terepcipőt, a régibe már több mint ezer kilométert tettem, ráadásul két helyen ki is szakadt. Alig élte meg az egy évet. Hiába, aki sokat fut és túrázik, annak hamar nyugdíjazásra kerül a terepcipője... ..de hát ugye nem dísznek vesszük őket... Szóval november elején, amikor kényszerpihenőre ítélt az élet, volt időm nézelődni, tervezgetni, vásárolgatni. Mikor megláttam Őt, nem volt kérdés, azonnal beleszerettem. Első látásra szerelem volt ez... Aztán volt egy kívánságom, hogy történjék bármi, a születésnapomon szeretnék futni egy szigetkört. Futottam. Sajnos nem volt fájdalommentes az a futás, de letoltam az egy szigetkört. Akkor már tudtam, hogy hülyeség lenne bevállalni a 100 km-t, mert annak semmi értelme, hogy a Nagy-Getéről hozzanak le sérülten... ..lesznek még százas versenyek... Igazából azóta szomorú vagyok. Na, nem vagyok depressziós, meg nevetgélek, de a szívem mélyén van valami apró szomorúság, ami sajnos kihat a mindennapokra... Nem tudok tervezni. Nem tudom, mikor leszek újra olyan állapotban, hogy vég nélkül futhatok. Másfél éve semmi bajom. Másfél évvel ezelőtt volt egy csúnya izom- és csonthártyagyulladásom a bal lábamon, amivel három hónapig szenvedtem. Lefutottam vele három félmaratont...  Most nem akarom három hónapig húzni, ezért nem futok félmaratonokat. Siófokra sem mentem. De ilyenkor mindig eszembe jut, hogy oké, rendben, helyrejön, de mikor jön megint egy sérülés hirtelen... ...ami keresztülhúzza a terveimet.... Ez aggaszt, ez engem megijeszt. Szóval így telnek most napjaim, boldogan, de azért némi szomorúsággal a szívemben.... De visszatérve a cipőre. Vettem, a szigeten egy kör erejéig leteszteltem, patak mellett a földúton kifutva és annyi. Ezen a vasárnapon volt az első igazi bevetése. Egész jól szuperált. Míg Zolikám csúszkált az aszfaltos cipőjében, addig nekem egész stabil maradt a föld a lábam alatt... ..persze volt az a pont, mikor már nekem is egyensúlyoznom kellett némi balett tudást bemutatva, de összességében azt kell mondjam, nem csalódtam a márkában. Salomon. Életem első Salomon cipője. Ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor zárójelben megjegyzem, hogy a Brooks kényelmesebb volt... ...viszont pár hónap nyúzás után sajnos elkezdett szakadni egy ponton... Azt hallottam, a Salomon sem jobb az anyagát tekintve. Talpa tökéletes terepre. Igazából a futásnál pedig az a fontos....   

Az erdő szépségei :))) 

Vaddisznó dagonya

Kééék <3

Egy ponton az erdő mélyén sikerült picit eltévednünk, icipicit félrementünk. Az irány jó volt, csak párhuzamosan haladtunk a kék úttal. Szerencsére a humap segítségével gyorsan visszataláltunk és folytattuk utunkat egy kereszteződéshez, ahol is szánt szándékkal letértünk a Kékről. A Tátika vár mellett elmegy a kék sávjelzés, mi azonban egy kis kitérő erejéig felnéztünk a várba. Csodaszép panoráma tárult elénk, még a Balatont is láttuk.

Tátika Vára

Zoli nem szereti, ha fotózzák, egy "csoportképre" mégis sikerült rávennem fenn a várban (..bár pár éve, mikor Füreden futottuk az éjszakai félmaratont, elég sok fotó készült rólunk. Csodás volt az a nyár, akkor vált életem részéve a hosszabb távú futás).

Kilátás a Tátika várból

Utánajártam a vár történetének. 

“Tátika mint egy korona / Feltéve a tetőre / Büszkén állott s nézett alá / A földre s az időre.” (Kisfaludy Sándor)

Zalaszántó közelében félórás, csodaszép, medvehagymával és más erdei növényekkel borított erdei túraútvonalon közelíthetők meg a 412 méter magasan álló Tátika várának romjai. A vár a XVIII. században elpusztult, de az elmúlt évek rekonstrukciója nyomán egyre több látszik a falakból. A Tátika hegy nevét neve első tulajdonosára emlékeztet.

A Tátika nemzetségbe tartozó Tádé 1246-ban betört a zalai megyei Erek faluba, és senkit sem kímélve, elpusztította azt. A pusztítást tisztázó per során Zlandus veszprémi püspök kárpótlásként megkapta Tátika hegyét, ahol 1246-57 között felépítette Tátika felső és alsó várát, és azokat 1257-ben a veszprémi püspökségnek adta át. Ezt követően a király hosszú időn át tartó tulajdonjogi viták után IV. Béla a várat a veszprémi püspöknek ítélte. Pécz nembeli Apor mester és Lukács zalai ispán királyi rendelkezésére hivatkozva a várat elfoglalták, mire Benedek püspök tett panaszt III. Endre királynál. Feltehető, hogy a király a panasznak helyt adott, a vár ismét a püspökség birtoka lett.

Tátika 1342-ig volt a veszprémi püspökség birtoka, ekkor I. Lajos király Meskó veszprémi püspöktől elvette, és helyette a kálvölgyi királyi birtokot adta cserébe. Valószínűleg királyi adományként került a csáktornyai Laczkfiak birtokába Tátika, akik részt vettek a Délvidéken 1387-ben kitört királyellenes lázadásban. Emiatt Zsigmond Laczkfi István nádort lefejeztette, és birtokait, köztük Tátika várát is elvette. Mint királyi vár 1397-ben Kónya bán fiainak kezébe került, de két év múlva, 1399-ben már ismét Zsigmondé. A király a XV. század elején 8020 aranyforintért Tátika várát és Keszthely mezővárost Sárfeneki Frigyesnek zálogosította el, aki azt Széchenyi Frank országbíró 1403. január 10-i levele szerint Marczali István fiainak Miklós erdélyi vajdának, Dénesnek, a székelyek ispánjának és Péter mesternek adta tovább zálogba. Zsigmond azonban 1404-ben a zálogbirtokot visszavette ugyanezért az összegért a Somogy megyei Segesd városát adta a Marczaliaknak.

A török terjeszkedése következtében nemcsak a keszthelyi ferencesek helyzetét itt biztonságba egyházi kincseiket, hanem a környék nemesei is idehozták értékeiket. Kecsethy Márton püspök a várat 1538-ban ostrommal elfoglalta, és az ott talált közel 100 000 forint értékű kincset elrabolta. Emiatt gersei Pethő Ferenc özvegye, sógorai és gyermekei vádat emeltek az ország rendjei elõtt a püspök ellen. Bár 1538. június 6-án megegyezés jött létre a felek között, a püspök még 1550-ben is elfoglalva tartotta a várat. A törökök a 1589-ben kifosztották, lerombolták. 1713-ban a császári csapatok hadgyakorlat címén felgyújtották, így a következő évtizedekben az itt birtokot szerző Festetics család már csak romvárat mondhatott magáénak..." 

(Forrás: https://www.zala.hu/latnivalok)

 

 

Csoportkép :)

Nem sokat időztünk fenn a várban, mert egyrészt az idő sürgetett, másrészt pedig elég erős volt a szél odafent. Bár a Napocska rendületlenül sütött, legnagyobb örömömre, azért szél haverunk sem tétlenkedett; időnként rá kellett húznom a kapucnit a sapkás fejemre, mert átfújt a szél a sapkámon és bizony fázott a fejem.

Tátika vára

Lefelé a várból

Zalaszántó felé vettük az irányt. Zoli rá akart venni, hogy csaljuk le a műúton, de hajthatatlan voltam. Nem akartam lecsalni a távot, meg amúgy is az órám úgyis méri a kilométereket, és ami a legfontosabb, utálok autók közt menni az út szélén. Némelyik olyan úrölt módon megy el mellettünk.... Inkább megyek plusz kettőt az erdőben, mint felet a műúton... ..viszont ha műutat kellene erdőn keresztül lecsalni, nah, arra lehet hogy ré lehetne venni... Szóval elindultunk a Kéken ellenkező irányba, mint amerre Zalaszántó van. Zolinak gyanús volt. Nekem nem, mert fogalmam sem volt merre járunk és merre van Zalaszántó. Időnként sokkal jobb és egyszerűbb tudatlannak lenni... ;) Mentünk erdőn, mezőn, irtáson át, mire elértük a Sztúpa 1 km táblát. S akkor leesett Zolinak, hogy megkerültük a falut, először felmegyünk a Sztúpához, utána jön csak Zalaszántó. Ő pont fordítva gondolta, de így már értett mindent. Mondtam neki, legalább most megismer egy új utat is. :)

A Zalaszántói Békesztúpa gyönyörű volt. Megnéztük, lefotóztuk. Az egyik szuvenír boltban pecsételtem és vettem egy gyógyító mandalás hűtőmágnest. Azért, hogy a lábam minél hamarabb meggyógyuljon, bármire képes vagyok. Esténként gyógyító zenére alszom el. Árnika tartalmú krémmel kenem (aminek egyébként isteni finom illata van). Gyógyító mandalás hűtőmágnest veszek. Kilenc egész napig pihentettem. Kilenc napig még az edzőterembe sem mentem. Borzalmas kilenc nap volt... ..azóta legalább a terembe lejárok és túrázgatni, ha már futni egyelőre még nem nagyon lehet.... Szóval megvettem a hűtőmágnest és bízom a gyógyulásban. A másik szuvenír boltban ittam egy kávét és megtöltöttem az egyik kulacsomat vízzel, majd folytattuk utunkat a Kéken.

Sztúpa

Béke Sztúpa Zalaszántó

Viszonylag hamar leértünk a faluba, ami nagyságát tekintve inkább már kisebb város szerintem. Megcsodáltuk a Szent-Donát kápolnát, majd megkerestük a Tátika presszót, ahol pecsételtem. Zolival itt elváltak útjaink, ment haza Sümegre busszal. Hősiesen megtett velem 22 kék kilométert, amit ezúton is nagyon szépen köszönök! Jó volt picit együtt túrázni, nem mindig csak egyedül róni a kilométereket. ...bár úgy az igazi.... ;)

 Zalaszántó, 

Szent Donát kápolna

 Tátika presszó 

(Kéktúrás bélyegző az ablakban)

 Tátika vára

 Zalaszántó, templom

Innen egyedül mentem tovább, valahol féltávnál jártam. Végighaladtam a főutcán, el egy csodaszép templom mellett, majd balra vettem az irányt. Kiértem a faluból, s jobbra egy irtáson keresztül be az erdőbe. Keskeny ösvényen kanyarogtam tovább, sütött a Napocska, én pedig mosolyogtam. :) Időnként belefutottam, de nem volt az a 100 %-os futás, ami egészségesnek mondható...

Kék szerelem <3

Kéktúrához kék körmök :)

Mentem, futottam, majd egy úthoz értem, amin áthaladva ismét az erdőben találtam magam. Néhány száz méter után hirtelen megtorpantam. Előttem volt egy patak. Egy kisebb folyó nagyságú patak. Középen egy darab fával (képen látható). Először az jutott eszembe, kötél-táncolva kell átmennem rajta. Hihi. Annak nagy lett volna az esélye, hogy a vízben végzem. Ahhoz pedig hideg volt. Elkocogtam balra, hátha látok valami átkelési lehetőséget, Nem láttam. Mentem a másik irányba, ott sem jártam sikerrel. Arra gondoltam, ahol a legkeskenyebb a víz, ott valahogy átmegyek a vízen... ...ha tudnék vízen járni, de sajnos azt nem tudok... Nem akartam azt megkockáztatni, ami nyáron megtörtént, hogy az egyik lábam totál belecsúszik a patakba, így nem volt más választásom,  mint le kellett venni a cipőmet és a zoknimat. A legkeskenyebb részen iszonyat mocsaras volt és csúszott, így az egyik kezemben lévő cipőm majdnem beleesett a patakba... ...na jó, picit belecsúszott... ...félig basszus... ..mindegy, úgy csináltam, mintha semmi nem történt volna.... Úgy döntöttem, nem a legkeskenyebb és egyben legcsúszósabb részen próbálkozom... Közelebb mentem a képen látható keresztbe tett fához és akkor láttam, hogy alatta nagy fehér kövek vannak. Leesett. Az egy kapaszkodó, hogy a csúszós köveken át lehessen jutni a túlpartra. De annyi eső eshetett, vagy nem tudom, mi történt, hogy ellepte a víz. Fogtam magam és belementem a hideg vízbe. Jött egy sikló. Én gyorsan vissza a partra. Na mondom, ha ez így megy, Zalaszántóról mehetek haza.... Vettem egy nagy levegőt és átmentem a nagy fehér köveket. Majdnem térdig ért itt is a víz. A vádlim teteje is vizes lett. Kb öt lépés volt. Vagy hat. Elértem a túlpartot, megmenekült a cipőm. A lábam viszont lefagyott. Levettem a táskámat, elővettem a törölközőmet és baromira nem érdekelt, hogy sáros a föld, leültem. Annyira fájtak a lábujjaim, hogy nagyon. Óvatosan értem hozzájuk a törölközővel. Annyira fájt, hogy kiabálni sem maradt erőm, csak halk monoton hangon azt mondani, hogy ááááááááá, meg hogy uuuuuuu. Szorítottam hozzá finoman a textilt és próbáltam óvatosan felmelegíteni. Mind a tíz ujjam lefagyott. ...de átjutottam a túlpartra. Eddig nem tudtam, hogy képes vagyok-e ilyesmire, most ez is bizonyságot nyert. Megtettem. Innentől kezdve nem tudom, mi lehet még akadály.... Lassan, óvatosan visszahúztam a zoknimat, majd a cipőmet. A bal cipőm vizes lett. Ez van. Elindulok, meglátjuk, mi lesz. Pár percig fájtak még az ujjaim, aztán mintha felengedtek volna. A beázott cipő sem volt hideg. Ahogy mozogtam, száradt és melegedett.

A patak...

..ilyen még nem volt kéktúráim során... 

Cipő és zokni nélkül a patakon át, mindezt november végén

A fenti patak, ha valaki járt már itt ezen a szakaszon, és olvassa ezt az irományt, legyen kedves nekem megírni, hogy normál esetben ezen hogy kell átkelni. Köszönöm előre is!

Mentem, futottam tovább, s igazából egy olyan gyönyörű szakasz következett, hogy rögtön el is felejtettem a patakos sztorimat. A Rezi erdő. Ha azt írom, hogy olyan volt, mintha a Bükkben lennék, az ugye elmond mindent? ;) Csoda volt itt túrázni. Hatalmas hegy. Borzalmasan meredek. Hívogatott. Kacsintott. Várt rám. Éreztem, hogy vár, hogy akar engem...  ...akarja, hogy megmásszam. Színes avar mindenfelé. Pici sár. Pont annyi, amiben megtapad a cipő és könnyedén szökdel az ember felfelé (ha túl nagy a szárazság, porzik alattam a föld és megvan rá az esély, hogy visszacsúszom, mint augusztusban a Csobáncon...). Csodaszép, színes erdő, a Nap végig sütött, bekandikált a fák között és rám mosolygott, én pedig mentem vidáman felfelé.

Rezi erdő 

Utánam

Előttem

Napocska :)

Útkereszteződéshez értem. (...ahogy nagyonokos Petyánk mondaná, útelágazódás.... oohhh, jobb néha tudatlannak lenni, mondom én....:)))). Itt is le kellett térnem a Kékről, ha fel akartam menni a Rezi Várba. Gondolkodtam, mi legyen. Jó lenne elérni a korábbi buszt, de mi van, ha szép a vár... Féltem, nehogy úgy járjak, mint korábban egy kitérővel, hogy megbántam. Hat megbánt kilométerem volt ott, mert nem azt láttam, amit vártam... ...viszont hat kilométerrel izmosabb a lábam azóta is. ;) Döntöttem. Felmegyek a várba. Felmentem. Jó egy kilométer volt a kitérő felfelé, viszont megérte. Abszolút megérte!

Rezi Vár útelágazás

...csak hogy itt is legyen valami negatív...

Tanösvény tájékoztató

Valaki nagyon jófej volt :)))

A vár első ránézésre, bocsánat, de csúnya. Sorry, de én mindig őszinte vagyok. Ha nem tudok őszinte lenni, inkább csendben maradok. Szóval lefotóztam, de azt ide fel sem töltöttem. Felfutottam, bementem a kapun, és ott viszont egy csoda fogadott. Gyönyörű panoráma, csodaszép kilátás.

Rezi Vár

Panoráma

Utánajártam a Rezi vár történetének is, akit esetleg mélyebben érdekel a téma, dióhéjban olvashatja.  

"...a Meleg-hegy 418 m magas dolomitgerincének Zalaszántói-medencére néző fokán áll Rezi várának romja. A község neve feltehetően a “rez” régi szláv szóból származik, mely egy hegygerinc legmagasabb részét jelenti. A község határából kerültek elő azok a régészeti leletek, melyek bizonyítják az őskori és bronzkori megtelepülést. Rezi neve először 1236-ban fordul elő. Ekkor a zalai királyi várhoz tartozott. A várat a falu felett magasodó Meleg-hegy északi részén lévő dolomitsziklára építették. Mára csak a lakótoronyból és a várfalból maradt valami hírmondónak. Megtalálhatjuk a vizesárok maradványait is. A várat az utóbbi években bővítették.
A XIII-XIV. sz.-ban épült hegyi várból ma már csak a lakótorony keleti, a vár keleti és nyugati fala áll néhány ablak és dongaboltozat nyomaival. A ma is álló 120-180 cm vastag falak magassága 8-10 m. A romok mellől ide látszik nyugat felől Vindornyafok, Vindornyaszőlős, Vindornyalak község. Szépen kirajzolódik Zalaszántó, Várvölgy és a szomszédos Tátika vára. Sümeg város és vára is látható tiszta időben.

A vár történelme: A Rezi várrom ma a Keszthely-vidék egyik legősibb történelmi emléke. A vár legkorábbi részének felépítését Zlandus veszprémi püspöknek (1244-1262) tulajdonítják. 1346-ban Nagy Lajos király Lackfi Istvánnak adományozta a várat. A hosszan elnyújtott, szabálytalan alaprajzú, belsőtornyos hegyi vár, csak a XlV. sz. második felében (1378-ban) szerepel először oklevélben “Castrum Rezi” néven. A vár 1397-tõl újra királyi birtok, amit 1401-tôl többször zálogba ad Zsigmond király. Zsigmond a várat 1427-ben Gersei Pethő Péternek és Lászlónak adományozta. Ettől fogva a Pethő család tagjai évszázadokon át zavartalanul birtokolták Rezi várát és környékét.

A mohácsi csatavesztés (1526) után, amikor 1541-ben Buda is török kézre került, Rezi várának jelentősége megnőtt, ezért 1555 körül megerősítették. A vár a környék népének menedékhelye volt. A török hódítással szemben a gersei Pethők voltak a vidék legjelentősebb védői. A XVI. sz. végétől Rezi várának katonai szerepe megszűnt. 1592-bôl már a romba dőlt Rezi várról olvashatunk. A gersei Pethő család férfi ágának kihalása után a rezi várhoz tartozó birtokok 1729-ben mint uratlan birtokok a kincstárra szálltak. Rezi romvára és a várhoz tartozó javadalom 1741-ben vásárlás útján Festetics Kristóf birtokába került. Ettől kezdve 1945-ig a vár a család tulajdonában maradt..." 

(Forrás: http://balcsi.net/balatoni-varak/rezi-var)

 ...a romok között...
Itt is erős szél fújt...

Kapu

Bár nem sok időm maradt, néhány percet mégis elvoltam a magasban. Körbejártam a várromot amennyire tudtam. Messzire el lehetett látni, csodaszép volt. 

Rezi Vár

A Sztúpa a Rezi Várból

Mikor kigyönyörködtem magam a panorámában, visszafutottam a Kékre. Itt enyhe lejtős rész vezetett vissza, megpróbáltam a kocogással. Az útelágazás után balra vezetett a kék sávjelzés, innentől megkezdődött az ereszkedés. A hegy ezen oldala nem olyan vészes, itt szerintem feljönni is kellemesebb, mint Zalaszántó felől.

Rezi előtt nem sokkal hatalmas dagonya várt rám. Mivel láttam friss lábnyomokat, nem gondoltam volna, hogy akár "veszélyes" is lehet az út, mígnem egyszer csak bokáig süllyedtem a mocsárszerű képződményben. Olyan mélyre lesüllyedtem, hogy alig bírtam kihúzni a bal lábam...
Pár percig csak álltam, mondtam ezt-azt, amit remélhetőleg senki meg nem hallott. Az akkor és ott kimondott szavaimra nem vagyok büszke. De gondolhatjátok. Az új cipőm. Ami amúgy csodaszép. Persze ez most ezen az alsó fényképen nem annyira látszik, de tényleg csodaszép...

Nesze neked új cipő... ..első bevetés...

Rezi

Rezibe beérvén lestem ezerrel az út szélén fel-felbukkanó pocsolyákat, a nedvesnek vélt füvet, leveleket, hol tudom picit szalonképessé varázsolni a cipellőimet. Nem nagyon sikerült. Betértem a presszóba, ahol ittam egy kólát és elmentem a mosdóba. A mosdóból kicsempésztem egy kis papír kéztörlőt és a kocsma előtti kis részen próbáltam újra széppé varázsolni szeretett cipőmet. 

Rezi Presszó, kéktúrás bélyegző

Rezi

Miután elhasználtam az összes törlőkendőt, folytattam utamat Hévíz felé. Elkezdett szürkülni, én pedig elkezdtem kocogni. Fájt, fájt, de haladnom kellett. Elfutottam a Gyöngyösi csárdáig, ahol pecsételtem, ittam és felvettem a fejlámpámat.

Úton a Gyöngyösi Csárda felé

Szőlőhegy

Innen egy műúton halad tovább a jelzés, amelynek végén 180 fokos fordulattal vezet át a Kék egy mezőre. Nem szoktam csalni, viszont itt a műúton most lecsaltam kb százötven métert. Annyira gyorsan jöttek az autók, már szürkület volt, én pedig védtelenül az út mellett bandukoltam, így jobbnak láttam most az egyszer kivételesen átvágni a prérin, s egy ösvényen csatlakoztam a Kék útra.

Gyöngyösi Csárda

Kéktúrás bélyegző

Ahogy mentem előre, a természet színei úgy váltakoztak. Lila lett az ég alja, tudtam, hamarosan rám sötétedik. Nem szeretek sötétben túrázni, a Piros 85 azonban ebből a szempontból is megedzett, ott ugyanis az utolsó 20 km-t sötétben, fejlámpával tettem meg. Úgyhogy már nem féltem... 

Útban Hévíz felé

Mire beértem Hévízre már vaksötét volt. Igazából azt tudtam, hogy a késő őszi/téli túráknak sötét lesz a vége, emiatt választottam ezt a szakaszt. Hévíz és Keszthely nem ismeretlen számomra, többször jártam már erre, így nem zavart, ha sötétben érkezem, ha már nem látok semmit a városokból. Így is lett....

 Hévíz tábla a fejlámpámmal csodálatosan megvilágítva

Hévíz

Ezen a vasárnapon összesen 41,55 km-t tettem meg 10 óra 18 perc leforgása alatt. Ha egészséges lett volna a lábam, sokkal jobb időt futhattam volna... A szintemelkedés összesen 910 m volt (süllyedés 995 m). Jó volt, élveztem. Picit hűvös volt, a patak kimondottan hideg, a szél elég erősen fújdogált, a ruháim, cipőm csupa sár, ennek ellenére ennek a napnak is megvolt a maga varázsa. Örültem, hogy Zoli féltávon eljött velem, boldog voltam, hogy utamat végig a Nap kísérte, szuper érzés volt, hogy ismét megvalósítottam egy tervemet.

Mikor hazaértem, feltöltöttem az adatokat a túranaplóba, összesen 930 kék kilométerem van hivatalosan, ami azt jelenti, az Országos Kéktúra 80 %-át teljesítettem. Úgy rohan az idő, nemrég kezdtem, és hamarosan vége... Hiányozni fog.... ..de hogy húzzam az időt, a többi szakasz marad jövőre... ;)

***************************

Egy kis kitérő, egy kis beszámoló a Piros 85 teljesítménytúráról.

2017. október 28. Szombat reggel. Két hónapja vártam ezt a napot, két hónapja erre a napra készültem testben és lélekben egyaránt, két hónapja minden erőmet ide összpontosítottam, szinte minden szabadidőmet a felkészülésre szántam. Nagyon vágytam erre a versenyre, tudatosan készültem, minden tőlem telhetőt megtettem a siker érdekében. ...de azért egy icipicit féltem. Nem is féltem, inkább izgultam. Az utolsó napokban már volt, hogy a versennyel álmodtam. Az edzőteremben a 85-ös öltözőkulcsot kaptam, piros számokkal. Nem szoktam öltözőkulcsot fotózgatni, de ezt muszáj volt. Emléknek. Hisz ez is a felkészülés része. ..és egy kis angyali üzenet. Talán. Hogy ne izguljak, ezt a versenyt az Égiek is nekem szánták... Eljött a péntek este. Lefeküdtem időben, tíz óra körül, és koncentráltam arra, minél hamarabb elaludjak. Sikerült. Aludtam, mint a bunda. Éjjel fél háromkor már ébredtem, le ne késsem a megmérettetést. Aztán láttam, még nincs itt az idő... Aludhattam még egy keveset. Hajnal ötkor szólt az óra, kipattantam az ágyból (amúgy elég nehezen kelek...). Ittam egy kávét, zuhanyoztam, felöltöztem és már indultam is utamra. A csillaghegyi iskolában valamikor fél hét körül landoltam. Felvettem a cuccokat, megkaptam a papírokat és 6:51h-kor elrajtoltam. Sötétben indultam el. Csodálatos volt a napkelte a Pilisben, és én nagyon hálás voltam, hogy ott lehettem. Hogy láthattam. Szeptember közepén megismertem egy  srácot, aki végigjárta már ezt az utat. Azt tanácsolta, ne fussam el az elejét, ne veszítsem el az összes energiámat. Megfogadtam a tanácsát. Bár nem volt ott fizikailag mellettem, de a gondolataimban nagyon sokat aznap. Azt sajnálom, hogy nem tudom a telefonszámát, és nem tudom neki megírni, elmondani, milyen nagyszerű érzés volt teljesíteni a versenyt... ...hogy milyen sokat segítettek  szavai, melyek ott csengtek fülemben... Megfogadtam tehát a tanácsot, lassan kocogtam csak, ahol lehetett. Többször megálltam bandázni, ha jófej társakkal találkoztam. Megismertem egy fantasztikus embert, Viktort. Segített a pataknál átkelni. Van egy patak a Pilisben, valahol a Kevélyek előtt vagy után, amibe a Vasas Maratonon majdnem beleestem. Kéktúrán is estem már patakba, s talán emiatt kialakult egy kisebb patakfóbiám. Mikor elértem ezt a patakot, egész hátramentem, ahol nagyobbak voltak a kövek, és inkább átmásztam rajtuk. Nem akartam az első részben beleesni a patakba, mert akkor bizonytalan lett volna a folytatás. Vizes cipőben október végén... ...akkor még nem tudtam, hogy az nem akadály... Ekkor jött Viktor, és átsegített a másik patakon, mert látta, bénázok. :) Utána picit velük maradtam, beszélgettünk. Nekik nem ez volt az első teljesítés. Bevallottam, hogy nekem viszont igen. Én még soha nem mentem/futottam ennyit, nekem ez az első ilyen hosszú távom. ...és fogalmam sincs, hogy meg tudom-e csinálni... ...bár mindenkinek azt mondtam, a 22 órás szintidő alatt ha hason csúszva is, de bevánszorgok Budaörsre... Aztán elköszöntem tőlük, mondtam nekik, én sietek, mivel nem szeretek éjjel sokáig fennmaradni, ezért szeretnék este 11, legkésőbb éjfél körül beérni. Mosolyogtak. Nem nagyon hitték, hogy elsőre megcsinálom. Mondták, elég pozitívan gondolkodom, hisz ez az első nekifutásom, s máris jó időt szeretnék futni... Hááát igen. Kiszámoltam, legkésőbb éjfélre vártam magam a célba. Ez volt az elvárás magamtól. Eddigi leghosszabb túrám/futásom 58 kilométer, természetesen a Kéken. Az első szakasz, a kőszegi, amikor Szelestéig jutottam, amikor volt egy hét kilométer pluszt eredményező eltévedésem... minden jó valamire. Az eltévedésem a rekordjaimért. ...és azt sem szabad elfeledni, hogy hét kilométerrel izmosabb azóta a lábam. Hurrá. Szóval elhagytam ezeket a kedves túratársakat és mentem előre, mentem mosolyogva az álmaim felé.... A Nagy-Kevély szuper volt felfelé, lefelé már elég húzós (utálom a köves lejtőket), a Tölgyikrek számomra egy szenvedős szakasz lett, s nemcsak azért, mert nagyon meredek volt a kaptató, hanem mert hirtelen rosszul lettem. Csak néztem előre, csak bámultam magam alatt a színes avart és forgott velem a világ. Mikor félreálltam egy lány rám nézett és megkérdezte, minden rendben van-e. Azonnal rávágtam, hogy persze, és mint aki jól van, indultam tovább. Nehogy már kimutassam, hogy mindjárt összeesem, nehogy már a külvilág rájöjjön, hogy én is csak egy gyenge nő vagyok.... Aztán újra kiálltam és elkezdtem gondolkodni, mi baj lehet. Majd hirtelen rájöttem. Kb 20 km óta nem ettem, nem ittam. Gyorsan előszedtem egy müzli szeletet, megettem, majd gyorsan előkaptam a kulacsomat és toltam magamba a vizet. Mondanom sem kell, azonnal visszajött az energiám. Ezért "veszélyes" ősszel/télen sportolni, mert nyáron nyomjuk magunkba a vizet, viszont hűvösebb időben hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy ennünk, innunk kell....  Itt amúgy a cipőm már kétszer beázott. Mert bár a patakokon átsegítettek, de voltak bizony hatalmas dagonyák, volt nagy sártenger, amibe úgy, ahogy kell, beleléptem. Volt, hogy félig el is süllyedtem benne. A víz pedig alattomos módon beszivárgott a cipőmbe... Az első 30 kilométeren jöttek azért a gondolatok: miért vagyok itt, mit keresek én itt, normális vagyok? Kinek akarok bizonyítani már megint és mit? És miért? Jöttek a könnyek is, mikor senki sem látott... ..majd jött csodás kilátás, olyan panoráma, olyan büszkeség-érzés, hogy ide felmásztam, hogy igen, megcsináltam, amit csak mi élhetünk át... Mi, akik ott vagyunk, akik megyünk előre.... Majd jött a Sikárosi rét, ami ismerős a Kékről, Dömös (itt nyomtam egy kávét), és megindult az út felfelé Dobogókő irányába. Azért Dobogókő minden irányból Dobogókő... :)) Mikor felértem, olyan köd fogadott, alig volt kilátás... Fáztam is. Fogalmam sem volt, mit érzek, esőt vagy ködszitálást. Vagy mindkettőt. Majd megfagytam, újra rám tört a bizonytalanság. ...eszembe jutott, hogy tíz kilométer múlva, ötven kilométernél ki lehet szállni... ..de az olyan ciki... ..az nem én lennék.... ..megmondtam a kolléganőmnek, kizárólag akkor adom fel, ha mentő visz a helyszínről... ...és engem mindenki így ismer. A Kéken azt is megtanultam, hogy nem tudom feladni. Nem, mert a Kéken A-ból B-be ha esik, ha fúj, oda kell érnem. Ott nincs olyan, hogy felszállok egy buszra. ...bár a Kéken is eszembe jutott egyszer-kétszer, hogy stoppolok, de természetesen ezt a hülye ötletet azonnal el is vetettem... Szóval Dobogókő. Itt az ellenőrzőponton kezembe nyomtak egy banánt, s azonnal felcsillant a szemem. Ha van banán, nincs gond. ;) Ittam hozzá 2 dl kólát. Ez a kettő olyan kombó, olyan energiabomba, hogy újból futásnak eredtem, s meg sem álltam a pilisszentkereszti kocsmáig (persze voltak pontok, ahol leküzdöttem magam... ..mély volt a lejtő...). A kocsmában ittam egy kávét, elmentem mosdóba és közben ámultak bámultak a táskámon lévő Igen 85 km :) Gyalog! feliratra. Láttam az arcukon, ki volt írva a gondolatuk: ezek nem normálisak! ...de sebaj, mi így vagyunk boldogok! ...és én ott piszok büszke voltam! Itt voltam kb egyébként 40 km-nél, ami azt jelenti, nagyjából a fele teljesítve. Átfutottam a falun, még jött egy nagy hegy, ahol szintén innom kellett, s valahogy elérkeztünk a Kopár csárdához. Itt sokan abbahagyták, ez volt az 50 km célja. Itt egy túratárstól én is elköszöntem, ő ma eddig tervezte. Vele előzgettük egymást és közben jókat mosolyogtunk egy-egy beszóláson. Mentem tovább, hol futottam, hol sétáltam, írtam unokatesómnak, aki drukkolt nekem. Aztán összehaverkodtam egy lánnyal, a nevét sajnos nem tudom. Előzgettük, kerülgettük egymást vele is, s kiderült, neki Nagykovácsiban lesz a cél, ő "csak" 65 km-t fut/megy. A Hosszú ároknál az ellenőrzőponton lufival vártak bennünket, annyira helyesek voltak, annyira jó volt átfutni a lufikapun. ...majd jött Nagykovácsi. Emlékszem, a srác, akitől sok tanácsot kaptam, azt mondta, ide valószínűleg már sötétben érkezem. Világosban megérkeztem. Olyan büszke voltam magamra! 18 óra előtt ott voltam Nagykovácsiban. Az egy elég nehéz szakasz volt ott felmászni a hegyen. Már azt sem tudtam, minek csinálom ezt az egészet, miért kínzom magam, miért nem a barátnőimmel iszogatok egy puccos budapesti bárban.... ..vagy miért nem egy színházi előadásra készülök.... ...vagy egy wellness hotel... ..már megint nem értettem magam, már megint fogalmam sem volt, mit keresek én itt... ...aztán valahogy felkínlódtam magam, s mentem az ellenőrzőpont felé, ahol átöltöztem, elmentem mosdóba, ittam kólát, ásványvizet és ettem csillag alakú mézeskalács kekszet. Annyira finom volt az a keksz. Összefutottam itt az ellenőrzőponton egy Viktor nevű futósráccal, akit egy facebook-os futócsoportból ismerek. Most megismertem őt személyesen is (nem egyenlő a túrázós Viktorral, aki a pataknál átsegített). Kb fél órát - negyven percet tölthettem itt. Átöltöztem, felvettem a fejlámpát, előkerestem az elemlámpámat és belevetettem magam a sötétségbe, az utolsó 20 km-be. Nagyjából tudtam, mi vár rám. De csak nagyjából. Ugyanis az utolsó túrasulis hétvégén a terepgyakorlat Nagykovácsiban volt, én pedig kitaláltam, hogy gyalog megyek haza a suliból a Piroson. Hazafutottam tehát október elején a Piroson, egészen a János-hegyig, majd át a rekortánon Normafához. Ez azt jelenti, kb 14 km-t ismertem. Akkor azért futottam haza, hogy megismerjem világosban ezt a szakaszt, ne itt a Piroson érjen majd a meglepetés, sötétben. Pontosan tudtam, hol lehet félremenni világosban. Sötétben nem lehetett, mert gyönyörűen ki voltak szalagozva a nem annyira egyértelmű részek. Végigfutottam a Vörös-pocsolyáig, majd fel a Fekete-fej-hez, jött a Hárs-hegyi-körút, ami egy kis lazítás volt, majd a Szépjuhászné, a János-hegy, az utolsó olyan ellenőrzőpont, ahol lehetett enni-inni. Nem mintha én olyan sokat ennék túra alatt, de itt a 75. km-nél azért már jól jött némi banán és nápolyi. Az utolsó km-eken megismertem egy nagyon helyes, Csilla nevű leányzót, akivel aztán szétváltak útjaink, de a célban együtt ünnepeltünk. Budaörs előtt 6 kilométerrel volt az utolsó ellenőrző pont, ahova együtt érkeztünk, ahol azt mondták, még 6 km. Erre Csilla: még 6?? ...s én: már csak 6?? Hirtelen azt éreztem, hogy mindjárt vége, és én ezt nem akarom. Erre vártam két hónapja, erre készültem két hónapja, most itt vagyok benne és mindjárt tovaszáll?? Ilyen gonosz lenne az élet? Ilyen igazságtalan? ...s való igaz! Nem a végeredmény a legcsodásabb, hanem maga az út.... ..az út, ami ide elvezetett, az a rengeteg belefektetett energia, az áldozat, a rengeteg munka, a lemondás, minden, ami lehetővé tette, hogy ezen a csodés napon itt legyek, hogy minden ponton elismerő tekintettel néznek rám, maga az út az, ami egyre közelebb visz önmagamhoz...  Továbbmentem, elhagytam Csillát, kíváncsi voltam, 78 km után képes vagyok-e még futni. Képes voltam. Volt egy szakasz, ahol mécseseket tettek ki nekünk, szuper volt azon végigfutni, még a könnyem is kifolyt. Nem is tudom pontosan, miért: az öröm, hogy itt lehetek, a boldogság, hogy megcsináltam, a fáradtság, vagy a fájdalom... ..lehet, így minden egybevetve... Ennyi kilométer után más szintre emelkednek az érzelmek... ..már magad sem tudod, már nem érted. ...de igazából már nem is akarod megérteni, csak mész előre... ...csak egyszerűen mosolyogsz, de közben folyik a könnyed... (..valami hasonló érzés volt, mint az első maratonom befutóján, mikor kimondták, hogy maratonista lettem... ..csak úgy folytak a könnyeim a napszemüvegem alatt, hogy senki ne lássa őket...) Makkosmáriáig ismerős volt a terep, de onnan már nem ismertem az utat, arra még sosem jártam. Jött Budaörs, lefelé. 80 km-nél jártam. Öt kilométer az álmomig. Budaörs. Hirtelen eszembe jutottak a srác szavai, és az is, hogy Atesz is mondta, hogy azt ott nem fogom szeretni. Nagyon nem. Hát igazuk lett! Nem szerettem. Nagyon nem. Hatalmas nagy kövek, alig tudtam megmozdulni. Csúsztak. Azt sem tudtam, hova lépek. Nem akartak elfogyni, sőt, egyre csak nőttek. A végén már beszéltem hozzájuk, hangosan. Nem akartak elfogyni. Megálltam, felnéztem, s megállapítottam, hogy ez itt amúgy gyönyörű lehet, ide el kell jönnöm megnézni világosban. ...csak előbb jussak le innen.... Ott, abban a pillanatban nagyon utáltam azokat a köveket... ...aztán valahogy leküzdöttem magam, végigfutottam az aszfalton ki a főútra, majd balra az iskola épületéhez. Mikor azt mondta az ajtóban álló srác, hogy fel kell futni az emeletre, először azt hittem, viccel. Berontottam az épületbe. A srác nem viccelt.... Felfutottam az emeletre, befutottam a célba. A Piros 85 célegyenesébe. Vége. Itt a vége. Erre vártam két hónapon át, erre készültem. Ezért izgultam. Ezt akartam, erre vágytam... ..és most egyszerűen vége... Az időm 16h07m lett. Olyan volt, mint a mesében. Már azt sem tudtam, ez most a valóság, vagy álmodom csupán... 

Néhány kép a Pirosról