2016. október 24., hétfő

Mátra OKT-20 számú túra Mátraverebély-Mátraháza és OKT-21 számú túra Mátraháza-Sirok

2016. október végén, egész pontosan október 22-én szombaton és október 23-án vasárnap az alábbi szakaszokat teljesítettem az Országos Kéktúra útvonalán: 

OKT 20. számú túra: Mátraverebély - Mátraháza 
OKT-201 Mátraverebély vm. - Agyagos-tető - Rétlás-oldal - Csalános - Ágasvár turistaház
OKT-202  Ágasvár turistaház - Szamárkő - Rebeka-kert - Mátraszentistván 
OKT-203 Mátraszentistván - Mátraszentlászló - sípálya - Piszkés-tető, Csillagvizsgáló - Lengyendi-galya - Galya-tető - Péter-hegyese, kilátó - Galyatető, Nagyszálló 
OKT-204 Galyatető - parkoló - Galya-csurgó - Károly-vágás - Nyírjes-bérc - Nyírjesi erdészház
OKT-205 Nyírjesi erdészház - Csór-hegy - Mátra-nyereg - Hidasi erdészház - Vörösmarty turistaház 
OKT-206 Vörösmarty turistaház - Nagy-Hidas-völgy - Mátraháza 

OKT 21. számú túra: Mátraháza - Sirok 
OKT-211 Mátraháza - Déli sípálya - Kékestető
OKT-212 Kékestető - Sas-kő - Disznó-kő - Kis-Sas-kő - Markazi-kapu - Mraznica-tető - Hármashatár erdészház
OKT-213 Hármashatár erdészház - Nagy-Szár-hegy - Cserepes-nyereg - Selyem-tisztás - Oroszlánvár - Domoszlói-kapu - Jagus - Szederjes-tető - Jóidő-kút - Cseresnyés-tető - Gazos-kő 
OKT-214 Gazos-kő - Átrád-tető - Kalapos-tető - Őr-hegy - Sólyom-kút - Sirok vm. 

Ez a túra most nem rendhagyó kirándulás volt; ez a túra az első "ottalvós" kéktúrám, eddigi talán legszebb, legérdekesebb, de egyben a legnehezebb szakaszom is. Ebben a két napban megmásztam a Kékest, felgyalogoltam és felfutottam Galyatetőre, meglőttem egy gyönyörű naplementét, éjszakai túráztam Galyatető és Mátraháza között, mert egy icipicit benéztem a kilométereket, megismertem egy remek erdei vendéglátót, megmásztam néhány mátrai hegyet, s mindezt két napra elegendő cuccal a hátamon; a szokásos ásványvizes palackok és szendvicsek mellé plusz ruhák, törölköző, tusfürdő, fogkefe, fogkrém, töltő, szóval nehezebb volt most minden. Nemcsak az útvonal, hanem a táskám is, melyet mindvégig hátamon cipeltem. El is fáradtam második nap végére rendesen. No, de nem szaladok ennyire előre, kezdem az elején a történetet. :)

Kékestető

Tavasz óta nagy vágyam feljutni a Kékestetőre. Tudom, nem nagy dolog, hisz fel lehet menni bármikor, bármivel, autóval, busszal, tehát abszolút elérhető. Igen ám, de engem a könnyű feladat, a könnyen elérhető, megkapható dolgok, tények nem annyira vonzanak, sokkal inkább szeretek megküzdeni mindenért. Emiatt a Kékestető meghódítása nálam szóba sem jöhet semmiféle közlekedési eszközzel, kizárólag gyalogosan: túrázva és/vagy futva. Hiába, én így szeretek élni, én szeretem a dolgokat kissé megnehezíteni, egyszerűen imádom a kihívásokat... ...s mivel jelenleg az idei utolsó hetemet töltöm szeretett országomban, imádkoztam az Éghez, az Univerzumhoz, a Jóistenhez, az Angyalkákhoz - ki minek nevezi azt a felsőbb hatalmat, aki teljesíteni tudja azon kívánságunkat, amit nagyon, de nagyon szeretnénk, amire teljes szívvel, őszintén vágyakozunk... (kivéve ugye amit nem teljesít, amiért időnként nem nagy szeretettel gondolok arra a valamire vagy valakire, de ezt inkább most nem ragoznám...). Szóval kértem az idei utolsó itthon töltött hétvégémre jó időt, napsütést, esőmentes napokat, hogy valóra tudjam váltani ezt az álmomat is. Szóval az Ég, az Univerzum, a Jóisten, az Angyalkák, vagy tudom is én ki, megkegyelmezett nekem és teremtett egy csodaszép túraidőt erre a hétvégére. Ahogy mondani szokás, imám meghallgattatott...

Október 22-én szombaton busszal érkeztem Mátraverebélyre. A buszon árgus szemekkel néztem a gps-em, hol kell leszállnom, mert sem kiírva nem volt, sem be nem mondta senki a megállók nevét, s mivel életemben először jártam e településen, folyamatosan nyomon kellett követnem a pontos útvonalat, merre haladunk éppen. Minden olyan ismeretlen volt, még nagyon idegen. Dél körül érkeztem ebbe a kis városkába, úgy számoltam, ez az idő elegendő kell legyen a több mint húsz kilométeres táv megtételére. Igen ám, de azzal nem számoltam, hogy az előző napokon felgyülemlett csapadékmennyiség következtében az első 7-8 kilométer szinte járhatatlan lesz...

Mikor tehát a gps-em Mátraverebély alatt pittyegett, leszálltam a buszról, tettem pár lépést az autóúton, majd lefordultam balra és a vasúti megállóhely irányába haladtam. Csendes, nyugodt falun baktattam végig, melyet egy helyes kis patakocska szegélyez, a messzeségben elém tárult a Mátra csodás őszi ruhája; a természet valamennyi színeiben pompáztak a hegyek. Mosolyogva érkeztem meg a vonatállomásra, ahol azon nyomban pecsételtem, csináltam pár képet az új futófelsőmben, mely drága kolléganőim búcsúajándéka, és megkezdtem az első mátrai kéktúrámat.

Mátraverebély 
 Nagyon szépen köszönöm ezt a csodaszép futófelsőt drága kolléganőimnek ezúton is! 
Azonnal ki is próbáltam hétvégén :) 
Millió köszönet érte, nagyon szeretem <3

Mikor nekiindultam, az első méterek már nehézséget okoztak; dagonya, sár mindenhol, alig tudtam lépni, helyenként majdnem bokáig süllyedtem a sárban; ez fogadott a hosszú tisztáson, az erdőben és a réten, figyelni kellett minden lépésemre, nagyon nehezen haladtam előre, futni egyelőre nem is kíséreltem meg. Olyannyira szenvedős volt az út eleje, hogy kb. az ötödik kilométernél hasra is estem, hisz csúszott az avar és csúszott a cipőm is a ráragadt sármennyiségtől és vizes levelektől. Tiszta sár volt a cipőm és a nadrágom alja. Esés után hangosan, nem szép szavak kíséretében emlegettem Jézus valamennyi családtagját, amelynek az lett a következménye, hogy a csodálatos hasra esésemet természetesen megismételtem. Dupláztam, ha úgy tetszik, mert miért ne... (a második esésről a következő részben írok részletesen). Hamar kedvemet szegte a szombati túra, már az első órában negatív tapasztalatokkal vágtam útnak. Más az őszi erdő eső után, mint nyáron. Egészen más...      

Mátraverebélyről indul az országos kéktúra mátrai szakasza
 Bizonyíték, hogy tényleg ott voltam ;) 



Bár nehezen indult a túra, vigasztalt az a tény, hogy gyönyörű a Mátra. Tényleg csodaszép, főleg így ősszel. Sok fényképet készítettem útközben, teljesen elvarázsoltak az őszi színek. Egyszer valaki megkérdezte tőlem, miért készítek oly sok képet különböző erdőkben, hisz mind egyforma. Erdő, fa, levél. Dehogy egyforma! Mind különböző, mindegyik erdőnek megvan a maga egyénisége, a maga szépsége, a maga egyedi formája, a saját maga bája... <3 

Elmélkedésemet egy erdei pihenő látványa szakította félbe, ahol rövidke pihenőt tettem, leporoltam magam, készítettem néhány fényképek; az egyik képen látható vagyok én, mint mikor egy gyermek a sáros homokozóból érkezik... Mikor továbbhaladtam, eltévedtem egy picikét. Magával ragadott az erdő látványa, a friss erdőillat, a csodaszép színek, s nem is figyeltem a kéket... ...mit figyeljem a kék csíkokat, mikor van itt zöld, sárga, barna, piros, sőt vörös falevél... ..sokkal szebb és érdekesebb.... :) Ez az eltévedés, ez a nem odafigyelés okozott nekem szerintem kb fél órás kóválygást. Nem találtam a kék jelzést, ráadásul a tablet is lefagyott és az istenért sem akart megmozdulni a gps. Forgolódtam, ki- és bekapcsoltam, újraindítottam a gépet, de semmi. Ráztam, a fejem fölé forgattam, beszéltem, nyüszögtem hozzá, de semmi. Nah, itt jött el az a második pont, amikor elegem lett a kéktúrából, elegem lett az egyedüli erdőjárásból, hogy fogalmam sem volt, merre járok, fogalmam sem volt, mit miért csinálok... Ezen a ponton tényleg megfordult a fejemben a kérdés csupa nagy betűkkel: miért csinálom? Nem tudtam rá válaszolni. Megálltam és körbenéztem. A kérdés már nem is érdekelt. Csodás látvány vett körül minden irányból. Végre nem a kéket lesem, végre nem a tableten bújom a gps-t lehajtott fejjel, hanem végre körülnézek. Csoda a természet. Egy csoda, ami körülvesz bennünket és emberi kapzsiságunkkal ezt a csodát romboljuk folyamatosan, és mikor majd nem lesz, majd akkor kezdünk el gondolkodni, majd akkor kezdjük el visszasírni... ...mert az ember már csak ilyen.... ...de míg itt van előttem, mellettem, mögöttem ez a csoda, ez a fantasztikus természet, a friss illat, az őszi színes falevelek, a hatalmas fatörzsek, addig igenis élvezzük ki őket, a látványukat, hogy érezhetjük, hogy láthatjuk, hogy megölelhetjük őket... Már nem is zavart annyira, hogy eltévedtem... ...soha rosszabb helyen... ;) Szóval meg kell hagyni, az eltévedésem által az erdő szerintem legszebb részére ekkor érkeztem. Érdekes, a legszebb mindig az érintetlen szakasz, mikor véletlenül letérek a kijelölt turistaútról. ...talán mert azt ember még nem járta, még nem rombolta... Mikor másodszor újraindult a készülékem, mikor újra megtalálta a tablet a gps jelet, láttam, lefelé kell mennem a kékhez. Elkezdtem szaladni a vizes avarban, újra kedvet kaptam a túrához és egy lendületet, hogy amit elkezdtem, azt véghez is vigyem. Szaladtam, rohantam előre, kezemben a tablet, fél szemmel azt néztem, hogy merre térek vissza az útra, s közben csak mentem, csúszott az út, vizes volt minden, ismét megcsúsztam és mégegyszer hasra estem... Ami még tiszta maradt a ruhámon, most arról az apró részről is gondoskodtam: csupa sár lettem, a kabátom, a nadrágom, a kezem. Közel voltam a síráshoz nagyon. Újra utáltam, hogy itt vagyok, ismét megbántam, hogy útnak indultam, inkább maradtam volna otthon, a meleg lakásban, inkább mentem volna futni a Margitszigetre vagy bringázni a haverokkal. Mindegy hova, csak ne ide. Ahogy dühösen, sértődötten, a sírás határán állva loholtam előre az úton negatív gondolatokkal fejemben, hirtelen egy csodaszép tisztásra értem; gyönyörű panoráma fogadott. Körbenéztem, ajkam mosolyra húzódott és valamiféle melegség töltött el. Már nem akartam hazamenni, arra gondoltam, ezekért a pillanatokért megéri a túra nehézsége. Nem hiába, aki csodaszépet akar látni, érezni, tapasztalni, annak bizony meg kell küzdenie, időnként meg kell szenvednie, a csodát nem adják ingyen...

 Mátra
 Márta a Mátrában ;)
 Sár és dagonya...
 Mátrai ősz
Sárosan...
 ...de azért vidáman :)
 A panoráma, mely minden dagonyát megér... :)

Mielőtt elindultam, a buszon, olvastam jegyzeteimben, hogy a fák között egy sírkő található, mégpedig egy férfi emlékére, akit 2005-ben ért itt vadászbaleset: egy vadásztársa lelőtte. Sajnos a sírkő mellett úgy elmentem, mintha ott sem lett volna, pedig a fejemben volt, hogy figyeljem, de valószínűleg annyira lekötötte gondolataimat a további hasraeséstől való félelem, hogy tudat alatt arra koncentráltam, hova lépek, csak el ne essek. Így történhetett, hogy sajnos ezt kihagytam és nem láttam..


Erdőfoltokon és irtásokon mentem keresztül, most már óvatosan lépkedtem, közben pedig élveztem a gyönyörű őszi Mátrát, a csodás színeket, a friss levegőt, az autó- és embermentes környezetet. Kb nyolc kilométert tettem meg, mikor elértem az Ágasvár turistaházat, ahol pecsételtem füzetembe.
 Útjelző a Mátrában
 Őszi Mátra
 Mátrai iránymutatás - frissen festve ;)
 Ágasvár turistaház

Pecsételés után a meredek emelkedőket laza hullámvasút váltotta fel, szintben haladtam a hegyoldalban, s a talaj is kezdett barátságossá válni; megszűnt a csúszásveszély, már tudtam futni is a kéken. Pár kilométer után elértem a Szamárkőhöz, innen is szép volt a panoráma, találkoztam több túrázóval is errefelé. Az erdőből kiérve megpillantottam a házakat, majd egy mesebeli kis falu varázsolódott elém...  

 Mátra Szamárkő
Kék híján... ;)
 Őszi Mátra

Mátraszentistván falucskába érkeztem, ami első látásra belopta magát a szívembe. Arra gondoltam, itt szívesen tengetném majd nyugdíjas éveimet... Csodaszép kis faluba hozott a sors, helyes kis házikók, édes kis házak, kedves emberek, szemben egy hatalmas sípálya, csend és nyugalom honolt mindenütt. Végigsétáltam a falun, gyönyörködtem a tájban, az egész faluban. A kéktúrás bélyegzőt a Vidróczki csárda kapujában találtam meg, ahonnan csudajó hangulat áradt ki az utca egészére. :)  

Mátraszentistván 
 Mátraszentistván, háttérben a sípálya
Mátraszentistván, Gyopár vendégház
 Mátraszentistván
 Mátraszentistván, Vidróczki csárda

Készítettem néhány képet, majd továbbhaladtam utamon. Fél kilométer sem kellett, hogy elérjem a következő helyes kis falucskát, Mátraszentlászlót. Ezekben a falvakban annyira nincs semmi, hogy ide muszáj autó. Egy idősebb férfi épp akkortájt érkezett haza, pont csukta a garázsajtót és fél szemmel rámnézett. Én illedelmesen köszöntem neki, visszaköszönt, majd megkérdezte, merre megyek, mi a mai célom. Mondtam neki Mátraháza, erre ő csodálkozó tekintettel rám meredt és annyit mondott: hosszú út lesz, a tetőn pihenjen meg! Mosolyogtam, ő visszamosolygott, majd továbbmentem utamon. Innen lehet egyébként felmenni erdei/hegyi úton Galyatetőre, ami kb. 4-5 kilométer.

 Mátraszentlászló

Meredek, hosszúnak tűnő kaptató vezet fel Galyatetőre, hol erdei úton megyünk felfelé, hol irtásfolton. Az erdő közepén található a Csillagvizsgáló, melyet megcsodáltam, sajnálattal láttam, hogy zárva, sajnos nem lehetett bemenni, pedig igazán érdekelt volna. Budapesten is imádom a Csillagvizsgálót, időnként a Polarisban vendégeskedem egy-egy előadás alkalmával, melyet szívesen, nagy figyelemmel hallgatok mindig és a csillagles számomra a legfelemelőbb élmény. Profi csillagászok mesélnek egy-egy távoli csillagról, galaxisról miközben a hatalmas távcsövekkel meg is pillanthatjuk őket... 

 Úton Galyatetőre
 Csillagvizsgáló a Mátrában

Erdőfoltokon és irtáson vezetett az utam tovább, majd egyszercsak kiértem Galyatető lakóövezetéhez. Innen még kb fél kilométert tettem meg, akkor érkeztem meg a kilátóhoz, ami Péter-hegyese 960 méter magas csúcsán áll. A belépő jelképes (200 HUF), amelyet egy automatába kellett bedobni és rengeteg lépcsőt kellett megmászni érte. A közel huszadik letúrázott kilométer után másra nem is vágyna az ember... Cserébe viszont csodát láttam, volt szerencsém itt megnézni a naplementét. Feri jutott eszembe, mikor augusztus 20-án Nagymaroson lélekszakadva baktattunk fel a nagyon kemény emelkedőn a hegyre, hogy elcsípjük a naplementét, és az utolsó pillanatban, a naplemente kellős közepére értünk fel. Hát a történelem ismételte önmagát, ugyanis ide is az utolsó pillanatban értem fel, hogy ennek a csodának a részese lehessek...

Csípős szél fújt odafenn, így miután kigyönyörködtem magam a tájban, a Mátrai estében, leszaladtam, hogy folytassam utamat. Egy helyes kis lépcsőn kellett lemennem, hogy elérkezzem Galyatetőre, a központba, ahol a  nagy parkoló, az éttermek, szállodák és turistaházak kaptak helyet.

Úton Galyatetőre
 Cipőm estére (úszott a sárban...)
 Naplemente a Mátrában
...minden lépéssel egyre közelebb... :)
 Csodaszép őszi Mátra
 Galyatető kilátó 
 Naplemente Galyatetőről (a kilátóból)
Hotel Galya

Miután megtaláltam a kéktúrás bélyegzőt, pecsételtem, megkerültem a buszparkolót és továbbindultam utamra már picit sötétben. Fejszámoltam, matekoztam, logisztikáztam, gondolkodtam. Elmélkedtem, bátor voltam. Mátraháza innen tíz kilométer, a szállásom, ha jól emlékszem, bent van az erdő közepén, a jegyzeteim alapján talán négy kilométer lehet. Gyorsan előkaptam a papírokat, igen, az erdészház innen 4,8 km a jegyzeteim alapján. Az futva fél óra, gyalog mondjuk egy óra, hétre simán odaérek, hisz félig gyalog, félig futva teszem meg a távot. Szépen elterveztem magamban, gyököt voltam és makacsul nekiindultam. Pedig megígértem barátnőimnek, kolléganőimnek, hogy vigyázok magamra és óvatos leszek. Hisz szerintük veszélyes az erdő egy egyedólálló nőnek... Szerintem Budapest veszélyesebb, de erről most ne nyissunk vitát... Szóval, megnéztem, az erdészház alig öt kilométer. Nekilendültem. Igenám, csak az a helyzet, hogy én gyönyörűen összekevertem az erdészházakat, azt hittem, ahol a szállásomat foglaltam csak 4,8 km innen, azt simán megteszem sötétben is. Mikor elindultam, szürkült, majd vészesen sötétedett. Jött az erdő, majd egy rét, majd ismét erdő. Egyre sötétebb lett. Az erdőben gyakorlatilag vaksötét volt, már semmit sem láttam. Szerencsére a fejlámpám nálam volt, amit Feri tanácsára vettem, azt hamar fel is szereltem. Nem lett tőle túl világos, de valamennyit segített. Például, ki lettem világítva, hehe, ezáltal tökéletes mozgó célponttá váltam. Hmmm...  Morbid viccet félretéve: mivel ez a fejlámpa nem adott elég fényt elég messzire, a tablettel is világítani kezdtem, ráadásul azon volt a gps, tehát félig néztem, félig világítottam vele, hisz tudtam, most nem tehetem meg azt a luxust, hogy esetleg eltévedek. Bevallom őszintén, picit féltem, mert totálisan vaksötét volt az erdőben. Semmi közvilágítás, semmi beszűrődő utcafény... Csak én, fejemen egy tíz vattos izzó, kezemben egy kistévé nagyságú világító térkép és a sejtelmes, suttogó erdő... Bárhová nézek, semmi. A nagy semmi. Csak én, a fejlámpám, mellyel könnyű célponttá tettem magam és a tablet a kezemben, mely az utat mutatta és fénye világított, akár az égen a csillagok... ...mikor egy falevél leesett, megijedtem, minden apró állatneszre összerezzentem. ...ha egyáltalán állatnesz volt... ...vagy szél... ...vagy valami más... ...de hagyjuk is.... ...a horror filmek is így kezdődnek.... Nah, ezt a gondolatot próbáltam azon nyomban elhessegetni magamtól és ilyenkor azt a trükköt vetem be, hogy elképzelem a másnapot, hogy mit teszek, milyen feladataim vannak és majd mennyire mosolyogva gondolok vissza a tegnapra... ...most is ezt tettem... Futottam, szaladtam, közvetlenül a lábam elé világítottam, hogy lássam az elém táruló utat, hogy lássam a köveket, melyeket ki kell kerülnöm, hogy el ne essek... Az erdőben hirtelen pecsét jelzést láttam, alig vettem észre. Először elfutottam mellette, majd hirtelen fékeztem. Valami volt a fán. Kék, de nem csík. Visszamentem. Kék pecsét jel. Hurrá, szuper, akkor itt az erdészház. Igenám, de pecsét volt, erdészház sehol. ...és a bélyegzőn is más szerepelt.... ...ekkor derült ki számomra, hogy itt valami nem stimmel. A bélyegzőn Vércverés volt, azt sem tudtam, azt most hová pecsételjem, mert a füzetemben Nyírjesi erdészház pecséthelye szerepelt, s nem akartam rossz helyre bélyegezni, így kerestem egy szabad helyet és oda nyomtam rá a pecsétet. Majd bedátumozom. Erdészház híján továbbhaladtam a sötét erdőben, futottam, de éreztem, hogy itt valami nem stimmel. Megálltam, körbenéztem, változatlanul a nagy semmi vett körül, pontosan úgy, mint eddig. Előszedtem a telefont és az erdészház telefonszámát, felhívtam a hölgyet, akinél a szobát foglaltam és akkor esett le, hogy a szállásom nem öt, hanem tíz kilométerre van Galyatetőtől. Ezt benéztem, elszámoltam magam. Éreztem én, hogy valami hibádzik, de nem volt időm alaposan utánajárni, sietnem kellett, hisz vészesen közelgett az éjszaka szelleme. Elkezdtem gondolkodni az erdő közepén. Mi lenne, ha visszamennék Galyatetőre? Nem, nem jó, ugyanannyi az út vissza, mint előre és fogalmam sincs, Galyatetőn van-e még szabad szoba valahol... Ha nincs, hogy jutok el hova. ...és akkor lőttek a tervemnek, lőttek a mátrai szakaszomnak, akkor lőttek annak, hogy amibe belekezdek, azt véghezviszem... ...márpedig én nem olyan ember vagyok, aki feladja... ...én harcolok, én mindent megteszek a cél érdekében, még ha időnként nehéz és fájdalmas, akkor is... ...ezt sem adhatom fel, nem menekülhetek haza. Újragondoltam. A hölgy említette a telefonban, hogy Mátraházától csupán két kilométerre  van a vendégház, bent az erdőben. Szóval visszamenni már ugyanannyi lett volna, mint előre, így elindultam Mátraháza irányába. Volt, ahol futottam a sötétben, volt ahol baktattam fel a hegyre. Volt sár és dagonya is. Sötét volt. Vaksötét. Az az igazság, egy picikét féltem. Néztem az útvonalat, hol tudok lemenni autóútra, hol tudok stoppolni esetleg... ...mert ez is megfordult a fejemben... ...de ez csak végszükség esetére... ...azért ott még nem tartok... Volt, hogy szorosan az autóút mellett haladt a kéktúra vonala, s láttam a világító jelzőlámpákat. Csodásak voltak a sötétben, teljesen bevilágították az amúgy vaksötét szakaszt. Hegyeket kellett vaksötétben megmásznom, jött a Csór-hegy, aztán láttam a gépemen, jön a Mátra nyereg. Istenem, milyen szép lehet ez világosban... Arra is gondoltam, ha volna itt lakott település, keresnék valami kis panziót magamnak. De nem volt oly közel városka, ami megérte volna a vargabetűt. Arra is gondoltam, stoppal elmegyek Mátraházára, keresek valami panziót, ha nincs, keresek egy buszt valahová. Ha ilyen későn nem is megy már Budapestre, de talán Gyöngyösre vagy Egerbe... Mindenféle gondolat járt a fejemben.... Parádsasvár felett járhattam, mikor egyszercsak csodaszép kilátás tárult elém: kivilágított település és kivilágított országútra láttam felülről. Ha másért nem is, de azért az egy látványért megérte ez a bár nem éjszakára tervezett, de mégis éjszaka abszolvált túra...

Este nyolc óra magasságában szerencsésen megérkeztem kitűzött célomhoz, az erdészházhoz, ahol a szobát foglaltam magamnak, tehát két órát túráztam sötétben, egymagam. Ezennel megvolt az első egyéni éjszakai túrám. A hölgy, mikor ajtót nyitott csodálkozott, hogy gyalogosan jöttem, egyedül nőként az erdőben, ráadásul sötétben. Mondtam neki, hogy de hát említettem a telefonban, hogy kéktúrázom... Mosolygott és beinvitált a vendégházba. A szállás rendkívül tiszta volt, olyannyira, hogy ragaszkodtam hozzá, hogy az ajtóban levehessem a full sáros cipőmet. Nem akartam szép és drága szállodát foglalni, hisz nem az a cél most, hogy méregdrága szállodákban élvezzem az éjszakát, hanem olyan kis kuckót szerettem volna, ahonnan nem néznek ki, ha vizesen, sárosan megérkezem. Túráim alkalmával nem úgy festek, mint a hétköznapokon, amikor is illatozom, frissen mosott mindenem és ügyelek arra, hogy a lehető legápoltabbnak tűnjek... ...a túráim alkalmával bizony úgy nézek ki, mint valami csavargó: koszos, sáros cipő, a nadrágom is általában koszos, legalábbis vádli magasságig biztosan felcsapom a sarat, most meg pláne, hogy estem is kétszer. Most gyakorlatilag a combomnál is sáros volt a nadrágom. A csavargóktól csupán az különböztet meg, hogy én ezt a koszt nem hetekig, hónapokig gyűjtögetem, hanem pár óra leforgása alatt képes vagyok megszerezni, és persze én ezt este azért lemosom magamról. :)    

Vasárnap reggel kilenc óra tájékán indultam utamra. Nem akartam túl korán, hisz hideg van a hegyekben, szerettem volna, hogy kicsit felmelegedjen a levegő, mikor útnak indulok. Mai célom volt meghódítani az annyira vágyott Kékestetőt, illetve szerettem volna sötétedés előtt eljutni Sirokra. Szép kis feladat lesz ez is. Este pecsételtem a Vörösmarty turistaházban, ma reggel újra, hisz itt folytattam túrámat. Egyébként a turistaházzal beszéltem telefonon, október közepén bezártak, majd csak tavasszal nyitnak újra. Ehhez képest a neten az szerepel, több helyen is, hogy a faházak november elsejéig, a kőépület viszont egész évben üzemel. Javítani kellene a neten is, mert félrevezető... Szerintem. No, de a lényeg nem ez. Mátraháza városkáig két csodaszép kilométer vezetett  ezen a békés reggelen. Gyönyörű volt az őszi reggel az erdőben. Most beszéljenek a képek helyettem... 

 Mátraháza felé reggeli napsütésben :)
 Őszi Mátra
 Márta az őszi Mátrában :)
 Napkelte a Mátrában
 ...és egy kis kihívás...
 Mátraháza felé
 Patak
 Minden út Mátraházára vezet ;)
 Futópálya

Mátraháza buszmegállóban megtaláltam a kéktúrás bélyegzőt, pecsételtem, majd továbbhaladtam a főúton. Hatalmas tábla jelzi az utat, ahol egy éles balkanyart követően érkezünk meg a Kékestetői útra. Egy darabon az autóúton halad a kék, majd egy nagy kanyarnál megy felfelé a gyalogút, a sípályán keresztül. Én először jobbra tettem egy aprócska kitérőt, megnéztem a Naphimnusz Parkot és a hozzá tartozó kápolnát. Helyes, békés, nyugodt kis parkot varázsoltak ide, aki erre jár, érdemes benéznie. 

 Mátraháza határában
 Kékestető iránymutatás ;)
 Naphimnusz Park
 Kápolna
 Zarándokszállás Mátraházán 
 Út a Kékesre

Az autóútról letérve a déli sípályán keresztül mentem fel a Kékesre. Meg kell hagyni, hosszú volt az út felfelé, többször meg kellett állnom inni egy korty vizet és kifújni magamat. Egyébként Mátraháza-Kékestető a jegyzeteim alapján 2,4 km, nekem többnek tűnt, de biztos azért, mert szinte csak felfelé haladtam, szintben nagyon keveset. Végülis hamar felértem, de akkor még nem tudtam, és nem is sejtettem, hogy ez volt a mai nap szinte legkönnyebb és leglazább szakasza...

 Déli sípálya
 Visszatekintés a Déli Sípálya közepéről
 He-Do bár

Mikor felértem Kékestetőre, először a He-Do bárban tettem tiszteletem, ahol ittam egy finom capuccinót és egy narancslét. Bárcsak minden reggel így indulna, gondoltam magamban. :) Nagyon tetszett fent minden, a környezet, a friss levegő, a hegyi klíma. A capuccinó után továbbmentem, megnéztem a Motoros síremléket, melyet valamennyi motorbalesetben elhunyt motoros emlékére állítottak. Sajnos tele volt fényképpel, mécsessel, fájó emlékkel. Rossz az ilyet látni, sok fiatal srác fényképe...
Mellette sokkal inkább vágytam megérinteni a Kékes csúcsot, mely az 1014 métert jelképezi, ahová én most gyalogosan feljöttem, a híres piros-fehér-zöld kő, amelyet azt hiszem, mindannyian ismerünk. Készítettem néhány fényképet, sőt, egy család felajánlotta, hogy lefotóznak. Természetesen nem tiltakoztam, sőt, nagyon szépen megköszöntem.
Következő állomásom a Tv torony volt, itt a belépő 500 HUF felnőtteknek, természetesen felmentem. Sajnos nagyon ködös volt az idő és a szél is fújt, így nem sok időt töltöttem fent  a magasban. Készítettem itt is néhány fényképet, szétnéztem, majd lejöttem. A szanatóriumot nem mentem vissza megkeresni, hanem a Tető étteremben kértem el a körpecsétet az igazoló füzetembe. Már így is be nem kalkulált órát töltöttem itt fenn, és mennem kellett, hogy időben elérjek Sirokra. Nem tudtam, mi vár még rám, milyen terep, milyen sár és dagonya, milyen időjárási körülmények, de azt sejtettem, nem gyermekjáték lesz ez a túra sem...;)

 Kékestető
 Motoros emlék
 Itt a kék piros-fehér-zöldre vált ;)
 Kékestető
 Fenn a csúcson ;)
 A ködös Kékes
 Infó
 A kilátótoronyból (Tv torony)


Pecsételés után megkerestem a hegyről lefelé vezető utat és megkezdtem utamat Sirok felé. Húsz kilométer várt még rám, amit síkon simán két óra alatt lefutok, de itt most hegy volt, nem is egy, és az időjárás sem mindig kedvezett. Borús, felhős idő volt vasárnap, s a magasságnak köszönhetően én ezt jobban éreztem. Oldalazva, hullámvasutazva indult az út a hegyoldalban, amit meredek kézifékes lefelé szaladás követett. Ráadásul az előző napok csapadékmennyiségének köszönhetően helyenként nyirkos, csúszós volt az út. Megmondom őszintén, sokkal jobban szeretek inkább teljes gázzal, lendületből nekiiramodva felfelé haladni, mint kézifékkel lefelé, mert szerintem sokkal nehezebb és veszélyesebb (csúszásveszélyre gondolok itt most elsősorban). Óvatosan, vigyázva haladtam lefelé, mikor találkoztam egy futóval. Tőle kedvet kaptam és természetesen odafigyelve, óvva lábaimat, de én is futásnak eredtem.

Lefelé a Kékesről a Sas-kő irányába

Köd és szél jellemezte az időjárást fenn a magasban, időnként bizony fáztam, így a kapucnit is a fejemre húztam. Utam során összetalálkoztam egy fiatal sráccal, egy darabon együtt mentünk. Budapesten tanul, nem kéktúrázik, nem kerget kéktúrás pecsétet. Említette, időnként feljön ide a hegyekbe gondolkodni, elmélkedni, csendben lenni. Nagyon szimpatikus, békés srácnak tűnt, aki kedves és értelmes. Úgy hozta a sors, hogy a Sas-kőhöz együtt mentünk fel, s egy jót beszélgettünk és együtt csodáltuk a természetet.

 Mátra
 Őszi színek
Szent Erzsébet kereszt 
 A meredek Mátra
Emlékmű a Sas-kő tetején
 Kilátás a Sas-kőről ködös időben ;)
 Sas-kő

A Sas-kőnél a fiatal srác letáborozott, leült, elővette a teáját és elmélkedett. Elköszöntem tőle, engem várt a saját utam, a saját célom, a mai kihívásom. Őt nyilván más cél vezérelte. Búcsúzóul megkérdezte, kérek-e vizet, teát, szendvicset. Megköszöntem kedvességét és mosolyogva mondtam neki, hogy köszönöm, van mindenem. Készítettem néhány fotót és csendben továbbálltam.
Elég meredek, sziklás rész következett, végig lefelé, ahol oda kellett figyelnem, mert időnként bizony csúsztak a kövek. Ráadásul ködös volt az idő, nagyon előre nem is láttam, mi vár még rám, csupán a közvetlenül előttem álló szakaszokat. Szerintem épp elég volt azt látni. :) Volt, hogy annyira csúsztak a kövek, hogy le kellett tennem a kezemet is, meg ne csússzak, s le ne pottyanjak a mélybe. A Disznó-kő volt a következő állomásom, ahová csodák csodájára hasraesés nélkül megérkeztem és ahol gyönyörű kilátás fogadott.
Őszi Mátra
 A természet csodái
 Meredek...
 Kilátás a Disznó-kőről
 Disznó-kő
 Iránymutatás

Egy valamiért nagyon megéri ősszel útnak indulni, az pedig nem más, mint az őszi színek. Valami fantasztikusan gyönyörű ősszel a táj, mikor keveredik a zöld a sárgával, mellé egy kis barna, piros, néhol vörös lehullott levél, s mellette a friss zöld moha a fa tövében. Meseszép. Ilyen és hasonló látványban volt részem, míg elértem a Hármashatár erdészházhoz, ami kéktúrás bélyegző hely. Igazából ez nem is erdészház volt, hanem egy kis esővédő kuckó a bélyegzővel. :)

 Őszi színek
 Futópálya a Mátrában
 Hármashatár erdészház
 Kéktúrás bélyegző
 Információ

Pecsételés után nekiindultam, ismét lefelé a hegyről, ahová nagy nehezen, valamennyi izmom bekapcsolásával feljutottam. Két sráccal találkoztam útközben, én épp egy hatalmas, nagyon meredek lejtőn robogtam lefelé időnként hangos jajjveszékelésnek tűnő kiabálást hallatva, hogy megússzam az esést, ők pedig lent a hegy alján fújták ki magukat, hisz pont megmászni készültek azt a hegyet, ahonnan én majdhogynem lefelé gurultam. Jó kis kapaszkodó vár rájuk, nem csoda, ha rápihennek... :) Mint kiderült, ők is kéktúráztak, de ők ezt a szakaszt visszafelé teljesítették. Kérdezték, a Kékesről jövök-e, és mennyire nehéz a terep. Mondtam nekik, a mai nap után én úgy gondolom, ez a kéktúra egy túlélőtúra. Nevettünk. Ők Galyatetőn foglaltak szállást, de mikor elmeséltem az utat és a tegnap estémet, a sötétben való barangolást, azt mondták, ők nem akarnak úgy járni, mint én és sötétben az erdőben botorkálni, inkább megalszanak a Kékesen. Ők egyébként Sirokról jöttek. Érdekes, én egyedül nőként simán bevállaltam egy sötét túrát, ők ketten vannak, férfiak, és megijednek egy kis éjszakai túrától... ..milyen fura az élet, pont fordítva kellene gondolkodnunk... ...vagy én vagyok túl forrófejű, lehet, higgadtabban kellene gondolkodnom. Jobban oda kellene figyelnem a jelekre talán... Elköszöntünk egymástól és folytattam utamat az országos kéktúrán Sirok irányába. Egyre nehezebb szakaszok következtek, ahogy egyre feljebb jutottam, egyre nagyobb köd szállt alá, egyre nehezebbek lettek a látási viszonyok, jobban fújt a szél és egyre hidegebb lett.... ...aztán mikor újra lefelé mentem, kitisztult a levegő és a szürkét ismét a színes váltotta fel... ...milyen érdekes, ugyanaz a hegység, de mégis annyira más és más... ..szóval a túrát egyre nehezebbnek éreztem, egyre nehezebb volt feljutni egy-egy hegyre... ...egyre magasabbak voltak, de az is lehet, csupán én fáradtam el a kétnapos túra második délutánjához közeledvén. Mikor az egyik hegyről ereszkedtem alá, kijutottam a Selyem tisztásra, amikor is újabb brutál emelkedő következett. Fújt a szél és helyenként köd ereszkedett az erdőre. Kezdett elegem lenni a sok hegymenetből... ...kezdett elegem lenni a kéktúrából és ismét megfogalmazódott bennem a kérdés: miért csinálom?  

A hegyet újabb hegy követte, én pedig csak robogtam fel a hegyre, egyre magasabbra, mintha kötelező lenne. Fáradt voltam, éhes, de nem akartam időt pazarolni evésre. Majd sík terepen, akkor tudok menet közben is enni. Felfelé, vagy a sziklákon lefelé csúszva nem vállaltam be. Ismét erős kaptató következett, ez volt most talán a legnehezebb, ez volt a Szár hegy. Egy picikét fájt ez a hegy. Vagy már csak nagyon fáradt voltam. Jött a köd is. Épp arra gondoltam, semmivel sem jobb egy ködös erdő, mint az éjszakai sötét erdő. Most sem láttam túl messzire. Csak mentem fel, haladtam felfelé, egyre magasabbra. Már nem is néztem felfelé, nem akartam tudni, milyen magas a hegy, inkább csak a lábamat néztem, ahogy tettem előre és számoltam a lépéseket. Mikor már azt hittem, kiköpöm a tüdőmet, végre a megérdemelt tisztás következett, fellélegeztem, itt fent a tetején az Oroszlánvár, majd ismét hegyről le, időnként hullámvasutazva, időnként meredeken. Helyenként csúszott az avar, itt-ott sáros volt az út, figyelnem kellett. Egyszer csak azt vettem észre, szembe velem futott egy srác, terepfutó cuccban. Jé, neki nem csúszik? Én itt ügyetlenkedem, balettozom, félek, le ne pottyanjak a mélybe, ő pedig lazán elfut mellettem, sőt, mi több, rám mosolyog és ügyet sem vet a csúszó avarra, a vizes levelekre, a mélyre, ami jobb oldalon huncut módon kacsintgat felénk... Elkezdtem én is futni, mit sem törődve a körülményekkel és megállapítottam, teljesen igaza volt a srácnak: ha futok, nem csúszott annyira, hisz nincs ideje a cipőmnek megcsúszni a talajon, mert hopp, már a levegőbe is emeltem a lábam, majd jön a következő gyors lépés és még a csúszás előtt odébbállok.... ...így a sétámat azonnal futás váltotta fel és míg a talaj engedte, az elkövetkező kilométereket élvezetből is és természetesen biztonsági okokból is futva tettem meg... :) 

A ködös Mátra
 Kis erdei sétány
 Őszi fa
...még egy hegy... 

 Meredek. Nagyon meredek...
 Oroszlánvár 
 Lefelé is meredek...
 

A túra következő állomása a Domoszlói kapu, majd a Jagus kilátó következett, ahol szintén csodaszép képeket készítettem, majd a Nagy Zugó-hegy. Időközben volt egy kis szintben lévő sík szakasz, így meg tudtam enni egy szendvicset és egy diétás nápolyit. Időnként hatalmas dagonya és sár nehezítette utamat, de szerencsére mindent megoldottam, nem ütköztem komolyabb problémába. Ami még érdekes volt, láttam az erdő közepén egy magányos kis házikót, nagyon megtetszett, több turistaút is szegélyezte. Jó lenne nekem is az erdő közepén egy ilyen kis házikó, ahová bármikor kijöhetek (kifuthatok), ha épp ember- és autómentes napokra vágyom (szerintem sokat jönnék ide, hehe....). ...bár lehet, hogy éjszaka félnék egyedül az erdő közepén... (szóval kellene mellém azért egy hadsereg...) ;) 

Sárban, dagonyában ma sem volt hiány...
 ...ködös időben sem...
 Őszi falevél...
 Kilátás Jagus 
 Bizonyíték, hogy köd ide, köd oda, én ott voltam :)
 Magányos házikó az erdő közepén :) 
 Újabb hegy...

Mikor felértem a Szederjes tetőre, már fogalmam sem volt, aznap hanyadik hegyet megmászva, akkor jött sajnos hirtelen egy negatív élmény, felismerés: lemerült a fényképezőm akkumulátora, és annyira spéci a dugója, hogy külső aksival nem tölthető... ...épp fotózni szerettem volna... Hát, ez van. Úgy tanul az ember, ha zajlik az élet... ..ennyi...  Kénytelen voltam a továbbiakban tablettel és telefonnal fényképezni. Amúgy újra rá kellett jönnöm, hogy a tablet egész jó képeket csinál... 

 Szederjes-tető

Továbbmentem, hegyre fel, hegyről le, már összefolyik a sok hegymászás, azt hiszem. Meg nem mondom, hány darab hegy szerepelt a programomban... Egy kereszteződésnél megpillantottam egy édes kis látványosságot, a Jó idő kutat, mely egy nagyon helyes kis kutacska egy kék elágazásnál. Itt aztán balra folytattam utamat, elhaladtam Ozsvárt Péter kopjafája mellett, majd következett a Cseresnyés-tető (551 m), melynek ismételten nagyon örültem. Gondolhatjátok, mennyire nagyon örültem. Már oly régen láttam hegyet, már oly rég voltam tetőn... Tető, tehát fel kell mászni hozzá/rá... Láttam a gps-en a Remete tetőt is, de áldottam a sorsot, hogy az nem a kék része és eszem ágában sem volt felmászni rá. Nem kell fakultatív hegy, most nem. Elég volt! Volt már részem a mai napon illetve ebben a két napban elég kilátásban, elég tetőben, és hát az idő is sürgetett, a köd is egyre erősebb lett, a szél is fújt, melegem sem volt, így ezt a tetőt most ciki, nem ciki, de kihagytam... 

 Jóidő kút
Ozsvárt Péter kopjafa

Továbbhaladtam, s legnagyobb örömömre újabb hegy következett. Mikor megláttam, felé fordultam és azt kérdeztem hangosan: ez most ugye csak egy vicc? ...de sajnos nem vicc volt... Ezt a hegyet még meg kellett másznom, ahol is a Gazos-kő  nagybetűkkel volt jelölve, valami fontos pontja ennek a kéktúrának... Már utáltam a hegyeket, már a saját kis lakáskámról álmodoztam, azt láttam lelki szemeim előtt, ahol ha hazaérek, jól befűtök a konvektorral, lepihenek az ágyikómba és kialszom ezt az egészet. Haragudtam erre a hegyre, mert elég volt mára. Elneveztem Gázos-kőnek és alig vártam, hogy elérjem, hisz tudtam, onnantól már csak öt nehéz kilométer a mai cél. Már minden lépést, már minden száz métert nehéznek éreztem. Az idő vészesen fogyott, én pedig elkezdtem izgulni, hogyan jutok haza. Le kellene érjek legkésőbb délután öt órára Sirokra, a faluba...

Mátra
 Remete tisztás

A Gazos-Kőről valami fantasztikusan gyönyörű panoráma fogadott, szerintem ez a Mátra csúcsa. Mármint a legszebb kilátás innen látható. Persze, biztosan szép volt a Sas-kő kilátása is, de ahogy a fényképeken látszik a nagy köd,  nah, annál többet én sem láttam... Nagyon sajnáltam, hogy a fényképező aksim lemerült, viszont telefonnal és tablettel rengeteg fotót készítettem. Itt elidőztem egy darabig, egyszerűen nem bírtam betelni a látvánnyal. Szerintem itt, ezzel a látvánnyal biztosan töltött a természet, mert ismét energikusnak éreztem magam, s miután feltöltődtem a látvánnyal, továbbindultam.  

 Kilátás a Gazos-kőről

Vígan fütyörészve indultam lefelé, elég könnyű szakasz következett, amin hamar túljutottam. Futottam. ismét beértem az erdőbe és nem hittem a szememnek. Még egy hegy. Erről nem volt szó, azt hittem, ennek vége. Hisz már jártam a csúcson. nem kell még egy. Néztem a térképet, ilyen tető, olyan tető jön még (Árpád tető, Kalapos tető). Remek. Titkon azon imádkoztam, hogy a sok tető egy darab hegyen legyen, ne kelljen újabb és újabb hegyeket megmásznom, mert vészesen fogytán voltam mind az időmmel mind az erőmmel.... Természetesen még egy hegy hátravolt, az Őr-hegy, ezt nem úsztam meg... Volt még kaptató, meredek emelkedő és lejtő bőven, sőt, az utolsó szakaszokon még létrát is másztam, mert zárva volt a kerítés, ki volt készítve a kéktúrás kis létra... 

Sirok felé...

Az utolsó szakasz már simán ment, erdőfoltokon és irtáson keresztül futottam célom felé. Valamivel hat óra előtt érkeztem meg Sirok vasúti megállóhelyre. Ez itt egy épület volt, egy sorompó és a kéktúrás bélyegző. Pecsételtem, majd leültem a kőre. Végre ülök egy picit. Fura érzés volt. Elővettem a telefonomat, beizzítottam rajta a netet és akkor döbbentem rá, itt a vonat csak áthalad, itt semmiféle vonat nem áll meg. Ismét azon gondolkodtam, stoppolok, de vonatot nem lehet stoppolni, autóval meg fogalmam sincs, merre van az arra. Be kell mennem a városba, de az még 3 km. Gyors döntés - befutok a városba az aszfaltúton és majd ott csak lesz valami. Busz, vagy Zimmer frei. :) Felkaptam a hátizsákom, kezemben a tablet és elkezdtem futni az országúton szembe a forgalommal. Szerencsére nem volt nagy forgalom vasárnap este, így azt a néhány autót, mely jött velem szembe könnyedén elengedtem. A buszmegállóba, mikor beértem, kettő perc, nem hazudok, kettő perc sem telt el és akkor érkezett meg a busz hatalmas Eger felirattal. Ha egy picit is kések, ha bárhol egy picivel többet időzöm, vagy ha a városba gyalogosan és nem futva indulok, akkor ezt a buszt nem értem volna el.... ..ebben szerintem mélyen benne volt azért az Univerzum keze... Sirokból természetesen így semmit nem láttam, de semmi baj, a következő mátrai túrámat itt kezdem majd... 

 Az utolsó pár kilométeren még létrát is kellet másznom...
 Sirok vasúti megállóhely

Szombaton 25,66 kilométert tettem meg 8 óra 25 perc leforgása alatt (de amúgy ez kb 7 óra 50 perc volt, mert elfelejtettem leállítani az órámat, zuhanyzás után jutott eszembe), vasárnap 26,50 kilométert tettem meg a kéken, mindezt 8 óra 43 perc alatt (pihenőkkel, kávéval, tv toronnyal, órát nem állítottam le), plusz a 3 kilométer, amit futottam a városba az autóúton, hogy elérjem a buszt (amiről egyébként fogalmam sem volt, mikor megy, mert nem néztem busz menetrendet, hisz a buszmegállókkal sem voltam tisztában...).

Nehéz volt, kemény volt, időnként fájt, de ennek ellenére gyönyörű volt és így utólag visszagondolva: megérte. Abszolút megérte. Szerettem. Bármennyire is utáltam, szerettem... :)